Lassan térek magamhoz, de már nem az irodában vagyok. Ösztönösen a nyakamhoz kapok, ám semmi sebet nem érzek rajta. Nyoma sincsen. Kábán botorkálok el Sullivan gyorsétteremig, hogy aztán fogjak egy taxit és a Pleasure öbölből hazajussak. Közben kicsit jobban érzem magam, így módosítom az út irányt. Az irodámba megyek, hogy bármit de tényleg bármit előbányásszak Roarke VonTesselről. Mondanom sem kell, hogy nem találok sok mindent róla. A fejem még kótyagos, ezen a kávé sem segít. Kissé még meg-megszédülök, de nem hagyhatom abba. Az akta nála van, vissza kell szereznem tőle. Minél előbb. Tehát mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet. Mivel nem vagyok olyan állapotban, hogy az utcán informátort keressek, így kénytelen vagyok a géppel dűlőre jutni.

Ám úgy tűnik nem szeret, én pedig egyre fáradtabbnak érzem magam. Még mindig szédülök és a kávét is fölöslegesen ittam meg úgy tűnik. El is alszom jó pár órára. Lassan sötétedik, mire magamhoz térek. Kapkodva bezárok, majd indulok haza. Egy második taxit fogok és tudom, hogy ezt nem kellett volna megengednem magamnak, de nem bírnék hazasétálni úgy érzem. Már az is kész csoda lesz, ha a házig elbotorkálok majd. Kifizetem a taxist és eszembe jut, hogy Tomnak is kéne szólni végre. Talán már előbb is kellett volna. Még nincs túl késő, így felhívom, de csak a rögzítőjével folytathatok párbeszédet.
- Itt Ronny, szia. Figyelj, nézz nekem utána egy fickónak. Dolgozom egy ügyön... a neve VonTessel. Roarke VonTessel. Korábban tuti használt álneveket, infó és ki tudja még milyen díler volt. Vigyázz vele, szerintem veszélyes. Sürgős lenne, hívj minél előbb, ha van valami. Szia. - Nyomom ki a telefont, mikor neszezést hallok.

A közelemből jön a hang, de eszemben sincsen hátrafordulni megnézni ki az. Néhány lépést teszek sietve a ház felé, de megint hallok valami mozgást. Idegesen veszem elő a kulcsomat, de persze elejti remegő kezem. Ha lett volna egy csöpp kis eszem szállodába megyek. De nem, nekem ide kellett visszajönni, gyerekkorom és gyötrelmeim színhelyére. Nem vagyok normális néha úgy érzem. A végén megelégelem a kulccsal való játszást, mert persze nem tudom felszedni sem. Megszédülök, amint lehajolok érte. Így a telekinézist használva veszem fel. Persze azért arra ügyelek, hogy ne feltűnően csináljam. Ám mire felegyenesedek, már egy jól ismert arcot látok magam előtt alig néhány méterre... a sátánt magát testet öltve. Az ajtó melletti falig hátrálok a rémült felismeréstől, hogy Roarke áll velem szemben. Vagy csak káprázik a szemem?!