[center]***

A kötelező papírmunkák letudása után korán eljöttem az ügynökségtől. Elvégre péntek volt, dolgom szerencsére nem sok maradt elintézetlen. És el akartam menni a meglepetésért, amit Jacobnak szereztem. Ugyanis a napokban a menhelyről elhoztam egy imádni való kiskutyát. Zsemle színű, Golden Retriver keverék kutya volt. Talán Labrador vagy Vizsla lehetett a másik szülője, nem tudom. Nem igazán értek a kutyákhoz. Azt viszont megtudtam, hogy több testvérével együtt valaki alig pár hetesen az utcára rakta egy kuka mellé. Sosem értettem az embereket, hogy miért ártanak ok nélkül az állatoknak. Se ez a kutya, se más állat nem szolgált rá arra, hogy a születésével vagy hogy nem kell senkinek ilyen sorsra jusson.

Már régóta terveztem, hogy egy háziállattal lepem meg a fiút. Úgy gondoltam, hogy nagyon jót fog tenni neki. Eszemben se volt tenyésztőhöz menni. Mióta dolgozom, mint bárki ember fia megtanultam, hogy nem olyan könnyebbség az élet, mint angyalként. Meg kellett tanulnom bánni a pénzzel, de azt hiszem egész jól belejöttem a dologba. Bár azt még mindig szoknom kell, hogy e fizikai testnek vannak korlátai és szükségletei. Az édes dolgokat például nagyon szeretem, bár azt hiszem enni is mindegy mit. Mintha erre mondanák az emberek, hogy a hasánál lehet megfogni az embert. Nos, szóval siettem haza, mert szegény kutyát a házba zártam be némi étellel és itallal. De sejtettem, hogy kupleráj lesz.

Nem is csalódtam benne, szétrágott néhány cipőt, felborította a virágos vázát és összekaparta az ajtót. Sajnáltam is, meg nem is a dolgot. Azonban takarítani még nem álltam neki. Előbb összeszedtem, amiket vettem neki, a kutyakaját meg ilyesmiket. Majd egy masnit raktam a nyakába, hogy jó benyomást tegyen Katiere is, Jake-et pedig levegye a lábáról. Ha a srác megszereti, ő se nagyon tud mit tenni ellene. Nem akartam visszavinni hozzám. A menhelyre biztosan nem adom be újra. És nagyon hálás tud lenni, ezt már tapasztaltam. Két pár bőrcipőmet rágta szét, szóval képzelhetitek. Szóval kocsiba pakoltam a kartondobozba csomagolt kutyát, a cuccokat és Katiékhez vezettem.


Kissé ugyan tartottam tőle, hogy nem fogja Katie díjazni, hogy szó nélkül beállítok, ráadásul egy kutyával... de reménykedtem megértő lesz. Hátha jó napja volt ma, vagy épp nem és rém mérges lesz, amiért az engedélye nélkül döntöttem ilyesmit el.
- Na gyere te só zsák! - Igazítottam meg a kezemben a hatalmas dobozt, benne a kutyát, nehogy leejtsem. A bejárati ajtóig lavíroztam el, majd becsöngettem. Hallottam, hogy valaki közeledik, de azt nem tudtam, hogy Jake fog ajtót nyitni vagy Katie. Igazából reméltem, hogy előbbi és a nő már csak akkor fog szembesülni az ajándékommal, amikor Jacob már látta. Amikor nyílt az ajtó jókedvűen kérdeztem meg. - Na, hiányoztam? - Reméltem a fiú az és megölelhetem. Azt hiszem szeretek az apja lenni.

Érezted már úgy, hogy az élet amit élsz, az nem a tiéd? Mert nekem az egész napom ennek jegyében telt el onnan kezdve, hogy felkeltem, egészen mostanáig. A reggel még könnyedén indult. Felkeltünk, megreggeliztünk, elmentünk suliba, bekísértem Jacobot az iskolába. Ez eddig teljesen hétköznapinak tűnik, míg bele nem vesszük azt az idegesítő, inkább undorhoz hasonló ingert az orrmanduláim körül, az utóbbi időben állandósuló fejfájást, meg az örökös szorítást a mellkasomban. Esküszöm, ha megtehetném, egy egész hónapon át mást se csinálnék csak bőgnék, akár egy taknyos gyerek. Azt hiszem, ezt az érzést akartam megmagyarázni magamnak, útban a meló felé azzal, hogy biztos közeledik a havibajt helyettesítő "évente egyszer" bajom, mikor belém pukkant hátulról (piros lámpánál) az a kocsi. Audi A8 volt. Nem vagyok otthon az autók típusában, de ennyit még én is tudok, hisz egy elég népszerű márkáról van szó. Eltört a kisujjam, mert éppen a kesztyűtartóban kutattam, mikor a baleset megtörtént, de ennél nagyobb bajom nem lett. Inkább csak az önérzetem sérült, meg persze az autó lökhárítója.
Így hát késve érkeztem a munkahelyemre, de még csak egy sanda, rosszalló pillantást sem kaptam. Egészen egyszerűen azért, mert nem vették észre, hogy nem vagyok ott. Lehet, hogy csak én tulajdonítok ennek túl nagy jelentőséget, de tényleg úgy éreztem egész nap, hogy összeesküdött ellenem a világ. A fejfájásom pedig csak fokozódott, ahogy unalmas perceimben gondolatban továbbszőttem ezt a szálat. Persze az is meglehet, hogy a fejfájásnak ehhez semmi köze nincs, csak nyűgös vagyok, ilyenkor meg szeretek mindent rákenni valakire.
Ezt a tőlem telhető legnagyobb tapintattal magyaráztam el Jacobnak útban haza a suliból. Persze ha róla van szó, akkor én és a farkasom is legalább háromszor meggondoljuk mit teszünk, vagy mit mondunk neki. Ha valaki mellett elsimulnak az idegeink, akkor a fiam mellett biztosan. Behódoltunk neki mindketten. Amikor megtudtam, hogy mivé lettem, az első félelmem az volt, hogy nehogy bántsam Őt, és csak aztán gondoltam a többi ember testi épségére. Azt hiszem, ez így van rendjén. Elvégre ösztön által irányított lény lennék (vagy hogy a viharba mondta ezt az alfa), és ha a gyermek iránti szeretet nem a legelemibb ösztön egy anyában, akkor nem tudom hogy mi az. Ma már tudom, hogy Jacobnak akkor sem eshet semmi baja, ha rajtam teljesen eluralkodna a bestia. Mindketten ugyanannyira imádjuk őt.
Mindenesetre figyelmeztettem, hogy anya idegei ma több ízben is pattanásig feszültek, amit ő szolidan nyugtázott is, egy puszival az arcomon. Imádom ezt a kölyköt!
Hazaértünk, én éppen vacsorát főzök Jacob pedig elővette a házi feladatot, azon ügyködik a konyhapulton. Még csak az idén kezdte az iskolát, és még csak ismerkednek az ABC betűivel, no meg a számokkal. Most éppen egy festett hattyú nyakának kecses ívét próbálja lerajzolni, később ebből lesz a 2-es szám. Sárgarépa szeletelés közben oda-oda lesek (az inkább kifestőre hasonlító) könyvre, és azon töprengek, hogy milyen szívesen harapnám el annak a hattyúnak a nyakát...
Nagyjából ekkor érzem meg Ethan (akarommondani:Ethrael) jelenlétét, ha jól tippelem, akkor a kertben.
~Ha már úgyis ott vagy, összegereblyézhetnéd a faleveleket.~ gondolom, kicsit sem tartva attól, hogy meghallja mi jár a fejemben. Tudom, hogy tudja mi jár a fejemben. Ez afféle angyal dolog. De azzal is tisztában vagyok, hogy nem ezért jön ide, hanem a fiához, szóval ez a szösszenet marad csak egy kimondatlan figyelmeztetésnek arra, hogy ma naggggyon harapós kedvemben vagyok.
Amikor kopogtatnak, Jacob felkapja a fejét, mintha azt kérdezné "szeretnéd, hogy kinyissam".
- Hagyd kicsim, majd én. - nyugtatom, miközben elrakom jó messzire a kést a fiam közeléből, ő pedig máris visszafordul a "leckéhez".
Szereti ha az apja mögé lopózik, és úgy lepi meg, ezért húzom még egy kicsit a találkozás pillanatát. És milyen jól tettem.
Nagyot szippantok a levegőből. A bolond őszi szellő, plusz az emeleti fürdőben nyitva hagyott ablak számomra elég huzatot jelent ahhoz, hogy bekavarja a szél azt a ... azt a mocskosul büdös valamit. Így hát le kell gyűrjem a kényszert, hogy ne vicsorogva nyissak ajtót a gyermekem apjának.
Az üdvözlést elengedem a fülem mellett, inkább a doboz kelti fel az érdeklődésemet, amit a hóna alatt fog az angyal...
- Mondd, hogy ez nem az amire gondolok... - suttogok, mert ebből az következik, hogy neki is így kell tennie. Ha be is aka lépni a házba azzal a valamivel, én vele együtt tuszkolom ki, aztán magamat is, és becsukom a bejárati ajtót, hogy Jacob még ne halljon meg minket. Akkor ugrana a meglepetés.
- Egy kutya?! Ez komoly?! Idehoztál egy kutyát?! - úgy ejtem a szót, mintha káromkodnék. Lényegében azt is teszem. Remélem, hogy nagyon jó magyarázata van erre az angyalnak, mert én jelenleg iszonyat zabos vagyok.

Ahogy megérkeztem, két dolog fogadott. Jake jókedvű gondolatai valami hattyúkról, amit a suliban tanultak és Katie kissé neheztelő gondolata a kerti falevelekről. Való igaz, nem mostanában jártam erre házimunkát végezni. És ezért méltán lehet rám haragvó a nő. Így fejcsóválva raktam le a kutyát, a dobozára meg a kutyakaját, így nem tud majd kiszökni. A kert végében lévő szerszámos kamrába megyek és összehúzom az említett leveleket a gereblyével. Igyekszem gyors lenni, s angyali erőmet és gyorsaságomat bevetve hamar végzek is. Arra azért ügyelek, hogy a szomszédok ne vegyék észre lehetőleg a dolgot. Utána a kutyát dobozostul, kajástul felkapom és becsöngetek. Türelmesen várom, hogy valaki ajtót nyisson. Érzem, hogy Katie az és nem a fiú.

A farkasa szinte üvölt hozzám. Feszült, és az sosem jelent jót. Amikor ajtót nyit még egyértelműbbé válik a helyzet. Próbálok belépni, de kituszkol még mielőtt Jacob észrevenne engem meg a dobozt a rajta lévő kutyakajával. - Miért, mire gondolsz mi van benne? - Érdeklődöm szintén halkan, de úgy tűnik nem veszi a lapot. Tudom, csapnivaló humorérzékem van, még sokat kell gyakorolnom. - Igen, egy kutya. Azt hittem a farkasok szeretik az állatokat, meg a természetet. Vagy te inkább macskás vagy? - Érdeklődtem, majd azért hozzátettem. - De ezt amúgy sem neked hoztam. Ez Jake ajándéka. - Vonok vállat, bár elég nehézkes a nálam lévő doboz miatt. Remélem, hogy nem kezd el itt patáliázni nekem. Mert nem fogom hagyni, hogy Jake ajándékát és a terápiás ötletemet elrontsa.

Nem mondhatom el Katienek, hogy valójában miért is kapja a kutyát a fiú. Akkor beszélnem kellene neki arról, hogy mit felejtettem el vele és kárba menne az a sok idő és energia, amit eddig beleöltem ebbe az egészbe. Jacobnak szüksége van arra, hogy meggyógyuljon a lelke. Még akkor is, ha nem emlékszik arra a sok szörnyűségre, amit el kellett viselnie. Neki inkább áldás a tudatlansága. - Nézd, Jacob biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki. Ha mégsem elviszem magammal, megígérem. - Próbálok kompromisszumos megoldást kötni a nővel. Látom, hogy valami baja van, de a gondolataiból nem tudom kivenni mi is az. Tudja, hogy önkéntelenül is hallom minden gondolatát. - Katie, mond mi a baj? Ki vele! - Kérdezem tőle, s lerakom ismét a dobozt a földre. Átölelném, de lehet hogy most az sok lenne neki.

Szóval kutya... Ha nem lennék az, ami vagyok, akkor se lennék nyugodtabb a poénra tett kísérlete után. Amolyan háziasszonyosan teszem csípőre a kezeimet, és kissé oldalt döntött fejjel várom a továbbiakat. Azaz csak várjuk... mert hát a farkasom se repes az örömtől.
A macskás megjegyzés után úgy döntök, jobb demonstrálni hogyan látom én a szituációt. Felemelem a bal kezem (egyébként is bal kezes vagyok) és mutatóujjal magam felé bökök. Szemeimet keskeny résnyire húztam már, azon keresztül nézem az angyalt. - Vérfarkas. - és most a kutyát rejlő doboz felé bökök. - Öleb. - eztán a drámai hatás érdekében, még szét is tárom a karjaimat. - Te mégis hogyan képzelted összeegyeztetni a kettőt? Mond meg, mert nekem elképzelésem sincs!- korábban fizikai képtelenségnek tartottam suttogva kiabálni, most mégis valami ilyesmit teszek. Isten látja lelkem, én keményen próbálok megértő lenni, de rohadt nehéz, ha közben minden porcikám tiltakozik ellene... Ráadásul a gyereket is belekeveri. Jó, az magától érthető, hogy nem nekem hozta, és az is, hogy Jacob imádná, de...
- Nem hozhatod be a házba. Nálad fog lakni. Ha Jacob nálad lesz, majd akkor játszik vele, de a felelősség a tiéd. Meg a szaga is... - Tényleg nagyon büdös. Emberi orral ez mg ugyan kellemes, frissen mosdatott selymes, kölyök-kutya-bunda illatú lenne, de így már nem az. Kifejezetten irritál, pedig még nem is láttam.
Mikor a "beszéljük meg" rész következik, már szinte reflexből hátrálok és nyitom az ajtót. Nem akarok beszélni erről vele, már csak azért sem, mert nem tudom, hogy igazából mi bajom van. - Rossz nap. Ne foglalkozz vele...
Beljebb tessékelem, de ha hozni akarja a dobozt, akkor ismét figyelmeztetem, hogy nem engedek kutyát a házamba. - Menj. Hívd ki.
Nem esne nehezemre az se, ha nekem kell kihívni a fiút, de jobban örül majd, ha meglepi az apja. Már ha eddig nem buktunk még le. Nekem egyébként is ott a vacsora, ami mindjárt lekozmál, szóval ők addig csak kutyázzanak. Odakint.

Figyelem, ahogy csípőre tett kézzel, morcosan mered rám. Mintha valami rosszat tettem volna. ~Ez csak egy kutya, az Isten szerelmére! Mit ki nem hoz ez a nő belőlem?! Oh Atyám, adj türelmet ehhez a nőhöz!~ Fohászkodtam némán magamban.
- Még csak nem is láttad. Honnan tudod, hogy nem szeretnéd? - Persze gondoltam, hogy a szagát nem bírja, de a magas labdát nem bírtam nem lecsapni. Mondtam már, csapnivaló a humorérzékem. - Vagy féltékeny vagy rá? Konkurencia? - Kérdeztem, de aztán úgy véltem jobb nem elhumorizélgatni a dolgon, mert láthatóan csak még jobban felhúzza magát rajta és nem a kívánt hatást érem el vele.

Katie megdönti a lehetetlent, suttogva kiabál velem. A legrosszabb választ kapom, de még mindig jobb, mint a semmi. Egyenlőre kénytelen leszek belemenni a dologba ilyen feltételek mellett. - Vagy úgy, a szaga... Rendben, de a felelősség az egyik ok, ami miatt a fiúnak hoztam. Jót tenne neki, ha megtanulná az milyen, hogy egy élet rá van bízva. És a kutya biztosan nem lenne hálátlan a szeretetéért. Menhelyről hoztam, kirakták alig pár hetesen pedig gyönyörű állat. - Mondom remélve, hogy ettől valamelyest megenyhül. Látom, hogy mindenképpen úgy kell legyen, hogy a farkas akarja. Nehéz boldogulni a nővel, ha a bestiájával is kell. Azt hiszem meg kell tudakolnom a fivéremtől, hogy a teremtményei miért viselkednek így. Egyszerűen néha nem értem a vérfarkasokat.

Katie persze menekülne a beszélgetés elől, de ez egyszer nem hagyom elfutni. Tudom, érzem szüksége van rám, a segítségemre. Amikor nyitja az ajtót, egyetlen határozott mozdulattal termek ott nála és csukom vissza az ajtót. Mi kint maradunk, a gyereknek amúgy se kell ezt hallania. Nem is foglalkozik velünk a színezés leköti kellőképpen.
- Gyerünk, tudom, hogy van valami bajod és nem a kutya. Ki vele! - Kérem már másodszor. - Majd, ha ezt megbeszéltük. - Felelem, s nem mozdulok. Így viszont Katie közém és az ajtó közé szorul. Szerencsére nincs kutya szagom, az nem zavarhatja. A jobb kezem még mindig az ajtót támasztja, lehetetlenné téve, hogy kinyissa.

- Mond el, lehet tudok segíteni. Bármi is az, nekem elmondhatod. - Nyúlok álla alá, hogy rám nézzen, ha eddig nem tette és kerülte tekintetemet. Egyáltalán nem jellemző ránk ez az egész, de elhatároztam változtatok a dolgon. Talán éppen itt az ideje annak, hogy nagyobb lépéseket tegyek meg felé. Jó volna ezt megbeszélni valakivel, de nincsen kivel. Barátaim nincsenek a társamon kívül, a mennybéli testvéreim se tudnának többet mondani annál, amennyit én tudok erről. Cassandrát nem kérdezhetem meg, mert akkor egyrészt megbántom, másrészt kérdezősködni kezd Katiék felől. Talán Petert vagy a feleségét kellene kikérdezni. Azt hiszem most döbbentem csak rá, hogy mennyire nincs életem. Alkottam magamnak egyet ugyan, de a barátokat kifelejtettem belőle. Nyilván, hogy minden időmet a fiúval tudjam tölteni.

A repost meg se lep úgy igazán, és már küldöm is rá az én válaszomat.
- Felelősség? Arra megtanítják egymást a te lakásodban. Nem tűrök meg egy kutyát a házamban!
Annyira azért nem húzom fel magam, hogy a tekintetem is átszíneződjön a farkas égő vörös haragjára, és csak remélem hogy nem történik meg, mert akkor állhatok idekint órákon át, mire lehiggadok. Nem akarom, hogy Jacob lássa ezt az oldalamat is. Most még nem. Csak öt éves... Talán ha majd nagyobb lesz, és feltűnik neki, hogy nem öregedek, de hol van az még?.
- És különben is! Ki se kérted a véleményemet. Ha előbb kérdezel, most nem kéne vetélt kísérletet tenned arra, hogy rám tukmáld ezt a... kutyát.
Részemről itt van lezárva a téma, több magyarázatot nem hallgatok meg. A kutyára igent mondok, mert tényleg jó a gyereknek ha már ilyen fiatalon megtanulja milyen felelősséggel tartozni valakiért. A baj csak azzal van, ha "anya" gonoszabbik énje kitekeri a nyakát, mert nem férnek meg egymás mellett két ekkora ellentét. Ethrael angyal, nem várom hogy megértse, elég ha csak én értem... illetve érzem...
Ahogy nyílik az ajtó, úgy csukódik is. Sosem teszteltük még az angyal-farkas erőkülönbséget, csupán csak az ösztöneim súgják meg, hogy csúfosan alulmaradnék én és az ajtó is, ha erőlködni kezdek. Az viszont, hogy ennyire közel van hozzám, valahogy annyira... idegen tőlem. Ezt nem tudom másképpen fogalmazni, de lényegében igazam van. Idegenek vagyunk mi már jó ideje.
A tekintetét mereven állom, nem érzek kényszert arra, hogy elforduljak, holott alaposan beletiport a privát szférámba.
Döntöttem... Amikor megszólalok, a hangom sokkal lágyabb, szelídebb lesz, és félhangos.
- Kicsim! Gyere, itt van apa!
Hallom, hogy egy szék csúszik meg a konyhakövön, majd szobapapucs csoszogása közeledik az ajtóhoz. Ha eddig nem engedte el az ajtót Ethrael, hát akkor most meg kell tennie, mert Jacob már nyitná belülről.
- Tiéd a pálya. - mondom ezt már az angyalnak, és ha van rá lehetőségem, elslisszolok az útból, hagyom kibontakozni az apa- fiú szeretetet.

Igazából tök jogos az egész. Tényleg nem kérdeztem meg, fel se merült bennem, hogy ki kellene kérnem az ő véleményét is. Elvégre én vagyok a védelmezője Jacobnak, nekem kell dönteni mindenről, ami fontos és érint. Talán ez a baja, hogy nélküle döntöttem? Nekem Jacob érdekét kell szem előtt tartanom és attól, hogy elfelejtettem velük, a fiút ért trauma még egész lényét áthatja. És ezt nem tudom meggyógyítani varázsérintéssel. Pedig mit nem adnék érte, ha a gyógyító képességem erre is jó volna. Menekülne, de ezúttal nem hagyom.
- Katie, ne csináld! - Kérem megenyhülve, de még mindig az ajtót fogom. Annyira, de annyira nem így akartam ezt. Nem tudom, hogyan is kerülhetnék hozzá közelebb.

Minket tényleg, csak Jacob tart együtt. Nem tudom, hogy hol rontottam el. De jelenleg esélyt se látok arra a jövőbeli, boldog családra, ami után egyre inkább vágyom. De erről még csak nem is beszélhetek neki. Katie persze az egyetlen fegyveréhez nyúl, amivel térdre tud kényszeríteni: Jake-hez. Tekintetemet mereven állja, a vadállat büszkeségével szegi fel állát, hogy szemebe nézhessen. Megint nem stimmel valami, de nem tudom mi. Úgy tűnik, ma ilyen az én formám. Egy percig némán nézek még szemébe, kimondatlan válaszokat keresve.
- Hiányoztok... mindketten. - Bukik ki belőlem önkéntelenül végül. Többet nem merek mondani, nem is tehetem. Inkább elveszem a kezem, hogy Jacob ki tudja nyitni az ajtót.

Hallom a papucs csoszogását, az izgatott, apró szív dobogásét. Mindjárt ideér. Katienek nincs esélye bármit is reagálni e mozzanatra, mert az ajtó már nyílik; én pedig félig guggolva, kitárt karral fogadom a fiút. Magamhoz ölelem és felkapom, megpörgetve a levegőben. Ezt mindig is imádta. Úgy rakom le, hogy a szobában érjen földet a lába, a papucsa tiszta maradjon.
- Na, bajnok hoztam neked valamit. Meglepetés. Csukd be a szemed, ne less. - Mondom, mire Jacob engedelmesen becsukja szemeit, s még kezeit is arca elé helyezi. Én pedig a dobozt előveszem és a fiú elé teszem úgy, hogy a doboz kint maradjon. Így Katienek se lehet egy rossz szava sem. - Most már megnézheted. - Mondom, s várom, hogy kibontsa a dobozt.

Még hogy én ne csináljam? Mégis mit ne csináljak? Évekig éltünk együtt, tudja jól, hogy milyen nehezemre esik bármit is kérnem másoktól, és nem is teszem ha módomban áll. Idehozza a kutyát -ami velem meg sem beszélt-, mire azt mondom, hogy tartsa a saját házában, és ő még köti az ebet a karóhoz... Akarom mondani, a kutyát a dobozhoz, vagy mi. Nem, ezt nem tudom lenyelni. Nem azért tiltakozom, mert nem szólt róla előre. Ezt csak egy szimpla horkanással nyugtáznám, vagy mittudomén. A baj azzal van, hogy én mi vagyok, és a kutya micsoda. Lehet akármilyen cukorfalat, ha elveszítem a fejemet, Jacobra tudom, hogy nem emelnék kezet, de a kutyának kiharapnám a szívét, és egészben nyelném le míg dobog. A farkasom türelmetlenül talpra ugrik bennem, ő szinte már el is képzelte milyen érzés lenne, a kutya dobogó szíve a gyomrában. Csiklandozná, biztosan.
Amit az angyal mond... arra érdemben akkor se mondhatnék semmit, ha nem nyitná az ajtót Jacob a hátam mögött. Csak megcsóválom a fejem, mintegy jelzésképpen, hogy ezt nem itt, és nem is mostanában fogjuk megbeszélni. Jelenleg túl bonyolult minden körülöttem. Tudom, hogy képtelenség, de olyan ez, mintha most akarnék beilleszkedni ebbe az életbe, aminek immár 31 éve része vagyok. Nem akarom ezt megbonyolítani még egy angyallal is. Persze most is az életem része ő, és marad mindig is, mivel a gyermekem apja... De különben is mit agyalok én ezen?! Nem azt mondta, hogy visszacuccol, hanem azt, hogy hiányzunk neki. A kettő nem ugyanaz. És most, hogy ezt megmagyaráztam magamnak, máris lezárom ennyiben a témát, és figyelem az apa- fia egymásra találást, amit nem tudok megállni mosoly nélkül.
Külsőre nem sokban hasonlítanak egymásra, de ahogy nézem őket, az az érzésem támad, hogy ha előre nyúlnék kettejük közzé, akkor ki tudnám tapintani azt kemény és nagyon- nagyon szoros szálat/fonala/szögesdrótkötelet, amely összeláncolja őket. Olyanféle kötelék ez, amit nem is értettem, míg nem váltam farkassá. Noha megfogalmazni még mindig nem tudnám, hogy pontosan mi is ez, annyit azért vágok, hogy ez JÓ, és ennyi pont elég.
Jacob nem vár megerősítésre, izgatottan bontja ki a dobozt. Hallom hogyan zakatol a kicsi szíve, ami még jobban felgyorsul mikor meglátja a kutyát. ~ Ha szívrohamot kap a gyerek... ~ Nem fejezem be a fenyegetést, az angyal érteni fogja mire gondolok.
A kutya, azaz a hogy-te-milyen-ennivalóan-cuki-vagy kutya hálásan csóválja farkát, mikor Jacob kiemeli a dobozból, és amint közel kerül kis gazdája arcához nyalogatni is kezdi. Lépek egyet előre, hogy megállítsam a kis bestiát, de visszafogom magam, mondván, hogy "ez csak egy kutya, a gyereknek jót tesz ez". A morgásomat azért egy torokköszörüléssel kell elfednem.
- Mi legyen a neve? - kérdezem, tőlük biztos távolságból.

Látom Katien, hogy valami nyomasztja. De gondolatai csapongóak és nem arra gondol, ami engem érdekel. Sajnos a fejébe nem tudok másként belemászni, de nagyon jó volna tudni mi borította így ki. Mert azt nem hagyhatom, hogy a fiúnak baja essen miatta, mert szétesik. Elég egyetlen pillanat, hogy a farkasa kerekedjen felül... és belegondolni se akarok, akkor mit kell tennem, hogy megvédjem tőle. Hiába ígértem a nőnek meg, hogy nem veszem el tőle Jacobot, hiába láttam a közös jövőnket... az én feladatom megvédeni mindenkitől a gyermeket... még Katietől és a farkasától is, ha szükséges. Szeretnék segíteni neki, de amúgy se nyit könnyen mások felé. Pedig Isten látja lelkem én próbálkozom kitartóan.

Talán azért van így, mert láttam a jövőmet. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy minden idegszálam a nőre figyel, pedig rá se nézek. Nincs rá szükségem. Ha a kutyára vagy Jake-re próbálná vetni magát önuralmát vesztve előbb és gyorsabban reagálok, minthogy megtehesse ezt. Ráadásul látni fogom a gondolatait, ha nem bír magával. Ám egyenlőre semmi jele ennek. Látom, hogy csóvája a fejét, de semmi mást nem tesz. Igen, ez a beszélgetés Jake lefektetés után vár ránk. Nem fogok elmenni válaszok nélkül az biztos. Ha kell kutyástól itt töltöm az éjszakát. Ha Katie ideges, az veszélyes lehet a gyerekre. Vigyázni akarok mindkettőjükre. Katienek már csak hagynia kéne mindezt. De azt hiszem túl makacs ő ahhoz, hogy ezt elismerje.

Csak a fejemet rázom Lydia gondolatára, mikor szinte ugrásra készre merevednek izmai, hogy a kutyától megmentse Jacobot. Pedig felesleges, a gyerek éppen annyira imádja a kis zsemle színű gombócot, mint a kutya őt. Szerintem nagyon is hálás, hogy végre kiszabadulhatott a dobozból. Láthatólag nem díjazza továbbra sem azt, hogy a fiúval egy kutya van ám megállta eddig, hogy bármit is tegyen. Azért egy pillanatra összeakad a tekintetünk, amikor köhögésnek próbálja álcázni a torkából feltörő morgást. Kicsit távolabb is megy, de nem bánom ez egyszer. Ha így meg tudja őrizni a hidegvérét, legyen.
- Jake, elnevezed? Vagy anyura hagyod? - Érdeklődtem a fiútól, nem akartam én ráaggatni valamilyen nevet. Valószínű, hogy valami angyalszerű név lenne a végén, az meg nem feltétlen illik egy kutyához.

Jacob elgondolkozik azon, hogy mi legyen a fenevad neve. Látom a tekintetén. Már kapisgálja, ott a nyelve hegyén a szó, de az a kis görcs egyre csak ugrál, bolondozik, és csinál minden olyasmit amitől egy ilyen zsemlemorzsa, négy lábon járó cukiság lesz, szóval Jacob most csak erre tud figyelni, nem a nevére. ~Csak ne Buksi legyen, könyörgöm, neeee. ~ Esedezem magamban, bár lényegében tök mindegy mi lesz a neve, én már most tudom, hogy a "gyűlöllek te kis görcs!" címszó alatt fog bekerülni a vörös noteszembe. Vissza kell fogjam magam, hogy ne kezdjek el megint morogni.
- Cézár! - pattan ki az ötlet Jacob fejéből, én meg egy afféle "nem rossz" mimikával reagálok rá. Legalább nem nekem kell elnevezni.
- Akkor ti most játszatok idekint Cézárral, anya meg elmegy futni egyet... - igen, az lesz a legjobb. Ha itt kell maradnom, vagy felrobbanok. vagy széttépek valamit... ~Miért pont egy kutya?!~ füstölgök tehetetlen dühömben. Ha nem lenne itt Jacob, most nagyon valószínű, hogy gondolkodás nélkül ugranék az angyal torkának. Így viszont csak nyelek, és tűrök, és majd meg fulladok, mert ez már megint nem akar lemenni a torkomon, pedig az előbb már elkönyveltem magamban, hogy nem gáz a kutya, ha nem marad itt, hanem az angyallal fog lakni. Azt hiszem Jacob reakciója hozta ki belőlem ezt. A farkasom szeretne most teljes valójában megmutatkozni, átharapni a kis görcs torkát, aztán odatörleszkedni a fiúhoz, hogy őt szeretgesse így.
~Elképzelésed sincs róla, hogy mekkora szart kavartál.~
Gondolom az angyalnak címezve, mikor őket tisztes távolból megkerülve elhaladok mellettük. Elzárom a gázt a vacsora alatt. Majd folytatom, ha megjöttem vagy elmegyünk Jacobbal egy étterembe enni. Szereti az ilyesmit, még a gesztusai is egészen megváltoznak egy finom, úri közegben. Olyan nehéz elhinni, hogy még csak öt éves, holott néha felnőtteb még nálam is...
Két naggggyon mély lélegzetvétellel később már a slusszkulcsért, meg a kézitáskámért nyúlok. Váltóruha van a kocsimban arra az esetre, ha összevérezném ami rajtam van.
Odakint az ajtó előtt leguggolok a fiam mellé, hogy egy magasságban legyünk.
- A kutya nem mehet be a házba édesem, jó? Apáddal fog lakni, és játszhatsz vele, ha majd nála alszol, rendben? - lassan beszélek vele, és a bennem tomboló feszültség ellenére egészen lágyan, szinte már kedvesen. Megvárom amíg bólint, vagy csak jelzi, hogy megértette, aztán homlokon csókolom, és felállok.
- Ha netán megéhezik, rendeljetek egy pizzát, de csak egy kicsit, mert vacsora is lesz! - ezt már Ethannek mondom. - Két órán belül jövök. Maximum 3, ha túl.... szóval ha nagy lesz a forgalom.
Azzal már vágódok is a kocsimba, és lépek Middlesex Fellsbe széttépni az első utamba kerülő teremtményt. Remélem, hogy nem egy ember lesz az, mert most nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak.


//Köszönöm a játékot, angyalom //







***

Igazából nem is foglalkoztam nagyon azzal, hogy Katie puffogva elvágtatott. Nyilván lehiggadni, bár még mindig nem értettem, hogy nem képes elviselni más állat jelenlétét. Minden esetre úgy tűnt, Jacob pontosan annyira örül annak, hogy kutyát kapott, mint ahogy én azt elképzeltem. És ez nagyszerű hírnek tűnt. A gyerek teljesen lekötötte a figyelmemet, s legalább kikapcsoltam kissé a zsúfolt nap után. Jól eset foglalkozni vele, ilyenkor teljesen átkapcsolok egy más mentalitásba. Mondhatnám úgy is, hogy átlényegülök. Mintha tényleg az apja lennék. Kerülöm azt, hogy hazudnom kelljen, de őt tényleg a fiamnak tekintem. Az első perctől kezdve megvolt egyfajta összhang kettőnk között és ez az emlékek módosításával csak még erősebbé vált.

Épp Jaket birkózom le, miközben a kutyától próbálja a labdáját elvenni; amikor csörög a telefon a házban. Fogalmam sincsen, hogy ki lehet az, de felveszem. Meglepetésként ér a dolog, hogy Katie az. Azt hittem még ellesz egy jó ideig. Sőt, azt sem értem miért szólt haza. ~Mi a fene történhetett?!~ Merül fel egyből bennem a dolog, de a nő kitérő választ ad a kérdéseimre. Kelletlenül hát, de visszamegyek a gyerekhez, majd a hidegre hivatkozva beinvitálom, miközben a kutyus a dobozába kerül vissza. Azt is nagy nehezen megértetem vele, hogy azért nem maradhat náluk a kutya, mert Katie "allergiás" rá csak még én se tudtam róla. Így bekészítem a korábban instrukcióként adott mesekazettát a lejátszóba, majd a kutyát hazaviszem mondván, hamarosan hazaér a farkas.

Gyorsan vezettem haza, majd a kutyát megetettem. Egy gyors, 5 perces hideg vizes zuhany és ruhacsere után a rumlis lakásba zártam Cézárt, majd rohantam is vissza Katiékhez. Előbb visszaértem, minthogy a fél óra leteljen, így miután tudomásul vettem, hogy Jacob rajzfilmje megy még, én az udvaron kezdtem járkálni. Ideges vagyok és tartok is valahol egy picit a történtektől. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, de nem sok jóra számítok. Ha nem akarja, hogy a fia lássa vagy összeverekedett valakivel vagy nem tudom mi történt vele. Minden esetre oka van annak, hogy nem akar vele így találkozni. A félelemből és az aggódásból kaptam egy keserű szájízt hagyó kóstolót. Amikor Katie befut végre a kocsijával, egyből elé sietek, hogy a nőnek szegezzem a kérdéseimet.
- Katie, mi a gond? - Faggatom.

Kész művészet törött karral sebességet váltani. A kormányozás nem esik nehezemre, mert ha egyedül ülök a kocsiban, egyébként is egy kézzel tekerem el a kormánykereket. Persze ha egyedül vagyok, sokkal dinamikusabban is vezetek, szemben azzal a kimért, biztonságos tempóval, amit akkor veszek fel, ha a fiam is itt ül a kocsiban. Olyankor még az útburkolati jeleket is mereven figyelem, és minden szembe jövőt, vagy előzni kívánót, jómagam pedig inkább felveszem az előttünk haladó lassabb tempóját, nehogy nekem kelljen megelőzni. Pedig imádom a sebességet, és akkor is biztonságban lavíroznék a város forgalmában, ha 90 mérföld per órával hajtanék. Jacobbal viszont minden más. Nem azért fogom vissza a farkast, mert mellette nem lenne biztonságban a fiú, hanem mert én nem bízok meg másokban, ha ő velem van.
De most nincs itt, így hát nyomom a gázpedált, amennyire a városi forgalom megengedi. A nyakam még mindig vérzik, ott ahol Raymond megrángatott, a jobb szemem alatt egy termetes monokli pihen, a felső ajkam bal oldalon felrepedt, a seb szétnyílt, és lüktetőn fájó. Erről az egyről fogalmam sincs hogyan szereztem. Lehet, hogy egy faág hasította fel, mikor elterültem az avarban. Aztán ott van még a jobb karom... Alig érzek belőle valamit, s azt a keveset is csak a szilánkoknak köszönhetem, melyek az átalakulások során a húsomba fúródtak.
Most még fáj, és ezt a kevés mozgást is nehezemre esik megtennem vele, de egyáltalán nem bánom, hogy ez így van. Ha nem lenne szükségem rá már ma este, a vacsora elkészítésénél, több mint valószínű, hogy nem akarnám megkérni Ethraelt arra, hogy gyógyítson meg. Se én, se a farkasom nem akarjuk a könnyebbik utat járni, és valami mélyen bennem azt diktálja, hogy az arcomon ejtett sebeket se akarjam eltüntetni. Azt mondja, hogy húzzam ki magamat büszkén, és viseljem, ahogyan illik... Nagyon is hajlanék arra, hogy így legyen, de a fiam... Jacob mit szólna hozzá, ha meglátna így? Nekem tűnhet természetesnek ez a magatartás, amit az ösztönöm diktál, de Jacob csak egy emberi gyermek, ő ezt nem értené.
Tehát mire behajtok a házam udvarára, már el is döntöm (megint), hogy a hegeknek menniük kell...
Leállítom a motort, majd kiszállok. Ethrael aggódik, és amikor így van, akkor faggatni kezd.
- Nem nagy ügy, csak összemarakodtunk egy kóborral. - Vonom meg a vállam, és becsukom a kocsi ajtaját. Hallkan, hogy Jacob még ne vegyen észre.
- Rendbe hoznád a képemet? - és ha már kérek, akkor leszek pofátlan is... - és a jobb karomat. De csak annyira, hogy már tudjak rendesen fogni vele. A többit majd intézi az én regenerációm idővel. - halkan beszélek, de a hangomból még így is kiérződhet, egy amolyan kislányosan felpörgött, vidám él. Úgy szeretném elmesélni valakinek az első majdnem-harci élményemet, a mosolyomat meg egy hurrikán se tudná lesöpörni az arcomról. Hülyén festhetek így, tudom. Felpörögtem, nah.

A kocsihoz érve aztán látom, hogy Katie borzalmasan néz ki. Jobb szeme alatt hatalmas monokli, nyaka véres, bár ezt előbb megéreztem az érzékeimnek hála, minthogy megláttam volna a nyakát. A szája is felrepedt a bal oldalon és ki tudja még mije fájhat. Úgy érzem a torkom összeszorult, a szívem hevesen dobog. Persze lehurrog, hogy semmiség. De, ha semmiség volna, akkor egyrészt nem nézne ki így, mert már meggyógyította volna a képessége; másrészt pedig Jacob elé merne állni vele. De mégsem és milyen jól teszi. Szegény gyerek teljesen kétségbe esne, ha így látná meg. Márpedig nem fogom hagyni, hogy bármivel is felzaklassa. Meg azért titkon kicsit segíteni is akarok Katien azt hiszem.

Amióta láttam a jövőnket elkezdtem ragaszkodni ahhoz a látott jövőképhez és emiatt Katie iránt is egyfajta kötődés alakult ki nálam. Nem tudom, hogy ez rossz-e vagy sem, minden esetre még fentről nem kaptam dorgálást érte. Tehát gyanítom nem okoz majd gondot, ha hozzá is ragaszkodom. Elvégre a gyerek is kötődik hozzá és most már én is.
- Persze, na had nézzelek. - Lépek hozzá egészen közel. Semmi hirtelen mozdulatot nem teszek, de megvizsgálom a nyakán és arcán lévő sebeket. - Valamid megsérült még? - Kérdezem, miközben ellátom a sebét, mire megmondja, hogy a jobb karja is sérült. - Mi történt? Olyan vidámnak tűnsz. Elmeséled? - Kérdezem.

Közben kezem óvatosan végigtapogatja a jobb csuklóját. Nem kell nagy kunszt hozzá, hogy rájöjjek szilánkosra törték. Miközben hallgatom két tenyerem közé fogom a csuklóját, majd magam elé képzelem a csontszilánkokat s ahogy újra egy egész, ép csonttá állnak össze a kezében. Persze ez nem jár fájdalommal, mint normál gyógyulás esetén járna. Csupán egy kékes-fehéres izzású fény szűrődik ki a tenyereim közül, miközben kellemes bizsergető érzéssel összeforr Katie jobbja. Közben figyelek rá, ha mesél és úgy érzem fontos vissza is kérdezek egy-egy momentumra, elsősorban a támadójára. Hogy nézett ki, kiféle, miféle volt. Bár nem szokásom beleavatkozni a farkasok ügyeibe, de utána akarok nézni. Jacob végett.

Ezután vizsgálom meg Katie nyakát, majd miközben meggyógyítom a sebét, megkérdezem tőle azt, amit a jövőben tett utazásom óta szeretnék. Csak eddig valahogy olyan rossz kedvű volt mindig. Most, hogy vidámnak és jókedvűnek tűnik elő merek hozakodni vele, miközben arcát veszem kezelésbe. Ott is e kékes-fehéres fényt érzékelheti, amint bizsergetve gyógyítja be minden sebét.
- Katie... nézd, sokat gondolkoztam... - Jaj, de nem megy ez nekem még mindig. - És én... szóval... nekem tényleg hiányoztok... Szeretném újrakezdeni veled... Elölről, tiszta lappal. - Tényleg nem a legjobban indítottunk anno.

Egész bátortalanul mondom ezeket, nem tudom hogy fog reagálni erre. Mert hát boldog kedélyállapot ide, felpörgés oda... Katie sose volt belém szerelmes és én se belé. De bennem valami változás már elkezdődött, így nem tartom kizártnak, hogy vele kapcsolatban is megtörténhet ugyanez. Csak szeretnék egy esélyt, hogy ez megtörténhessen. A kérdés csak az, hogy ő ezért most mennyire lelkesedne. Félek, hogy nem éppen úgy fog reagálni, ahogy én szeretném. Arcát még mindig kezeim között fogom, óvatosan, de nem eresztem. Türkizkék tekintetemet az övébe fúrom, s kicsit talán izgulva várom a választ. Nem tudok udvarolni, Katie meg amúgy se egy egyszerű eset. De meglátjuk mit felel erre.

Katie nagyon titokzatos, bár a szűkszavúságát mondhatni volt időm megszokni. Nem az a beszédes fajta, inkább magában cipel mindent teherként minthogy kimondja. Pedig megkönnyebbülne tőle a lelke. Így inkább nem firtatom a dolgot, talán most jobb volna nem harapófogóval kihúzni belőle a dolgokat. Próbálom úgy elővezetni a mondandómat, hogy pozitív fogadtatásra találjon. A szavakat is megválogatom, elvégre nem akarok hazudni. Persze észre veszem, hogy amint a közelébe érek elereszt a tekintetével. Nem is tudom mit vártam ettől az egésztől. Tudtam, hogy nem fog egyből a nyakamba ugrani, hogy "de jó, kezdjük újra angyalom". De határozottan csalódottságot érzek azt hiszem. És mint minden érzelem ez nálam akárcsak a többi szeráfnál pokoli erővel hasít a lelkembe.

Tekintetem mégsem ereszti, pedig minden bizonnyal a képemre van írva ez most mennyire nem esett jól. Türelmesen várom, de csak nem akarja befejezni a megkezdett mondatot. Ott lóg a levegőben valami, amit nem akarok. Nem mondja ki, de érzem, tudom. A gondolatai zavarosak, kuszák alig értek belőle meg valamit. Pedig azt hittem segít, ha belenézek; de nem így történt. Aztán megszólal, bennem pedig egy pillanatra megfagy még a vér is. Legalábbis azt hiszem az emberek erre szokták azt mondani. Mintha megmerevedett volna a világ is, még levegőt se vettem. Értetlenül nézek rá, mint aki nem akarja elhinni amit hall. És valóban nem hiszem el. Nem, Katie pontosan érti mire céloztam. Értenie kell, hiszen egyértelmű voltam. Az nem lehet, hogy nem gondol arra, hogy miatta lenne ez így!

Kezem hüvelykujja végigsimít arca jobb felén, ahol nemrég még a harci sebei voltak. A bőre kellemesen meleg, jóval melegebb mint az embereké. Mostanában - mióta visszatértem a jövőből - egyre több olyan dolgot vélek felfedezni, amit kedvelek benne. Egész közel hajolok hozzá, amikor válaszolok. Talán túl közel is, de suttogok. Tudom, hogy ő így is hallani fogja, éles érzékeivel.
- Katie... ez most nem Jacobról szól. Hanem rólad... rólunk. Én veled akarok lenni. - Amint kiejtem az utolsó szót a számon, szemem egy pillanatra mindennél kékebben izzik, majd csapok is le ajkaira. Hiába gyors, nálam ugyan nem gyorsabb nem tud kitérni előle. A csók mégis ennek éppen ellentéte. Lassú és óvatos, amolyan ártatlan első csók. Türelmes, nem siet sehová, nem heveskedik. És valóban, ez az első csókunk; még ha ő ezt nem is tudja. Tökéletesnek kell lennie. És az is.

Ha el akar húzódni, hagyom és nem erőltetem a dolgot. Nyilván most túl sok volt belőlem neki - ismerve őt - talán jobb is menni. Egyenlőre most úgy döntök magára hagyom, így visszautasítom az invitálását. Csak elköszönni fogok.
- Igen, Jake angyali gyerek, mint mindig. - Felelem egy pillanatra elsomolyodva. Aztán el is tűnik arcomról és erőteljes ingerenciát érzek arra, hogy ismét végigsimítsak azon a meleg arcán. De visszafogom magam és elhúzódom. - Szerintem jobb, ha én most inkább hazamegyek. Pihend ki magad és aludj jól Katie. - Köszönök el, majd a homlokára egy csókot lehelek. Végigsimítom a barna hajzuhatagát, aztán ellépve tőle a házba megyek a kabátomért, no meg elbúcsúzni Jacobtól aztán távozom. Így legalább lesz ideje gondolkodni. Nem akarom siettetni, de elszalasztani sem.

//Köszönöm a játékot! //

Az utóbbi időben - mióta az a csók elcsattant kettőnk között - Katie látni se akart. Tudtam, hogy negatív fogadtatás esetén valami ilyesmire kell számítanom, de hogy már 3 hónapja kerül?! És a szó legszorosabb értelmében, mindig úgy intézi, hogy sose tudjak vele beszélni kettesben. Jake előtt meg nem fogom ezt felhozni, csak ha már ott tartunk, hogy van mit elmondani neki. A végén még reménykedni kezdene és nem törtném össze azt az álmát, hogy egy rendes család leszünk. Szóval megörültem annak, hogy hívott. Bár az időzítése nem a legjobb volt, de ebéd időben elszabadultam az irodából. Ma úgy is csak papírmunka várt volna rám, azzal meg az őrületbe lehet kergetni. A terepmunkát sokkal jobban preferálom. Szóval nagy lelkesen megérkeztem:

Azt hittem, hogy végre sikerült megemésztenie a történteket és biztató jel, ha látni akar. De tévednem kellett. Már épp adnék neki egy üdvözlő puszit felé hajolva, amikor megakaszt a kérdése a műveletben.
- Persze, az irodából jövök. - Feleltem. - Mi baj? - Tudtam, hogy sosem kérte még a segítségemet "hivatalos" minőségemben. Megyek befelé s a kanapéra telepszem, miközben Katie úgy járkál, mint valami mérgezett egér. Láthatóan ideges valami miatt, nekem pedig ráncba szalad a szemöldököm miközben hallgatom. Először nem értem a felvezetést, majd hamarosan már rájövök miről is van szó. Az új szomszédok újabb próbálkozásáról. Néha tényleg nem értem az embereket, miért engednek a gonosz kísértésének és akarnak ártani másoknak.

Tőlem ez olyan idegen dolog. Mármint, hogy ok nélkül ártsak másoknak. Bár sokszor úgy érzem van, aki megérdemelne egy jókora pofont az élettől. De nem az én tisztem, hogy ezt kiosszam. Atyám megteszi helyettem is, ha úgy érzi jogos lenne. Viszont most Jacobról volt szó. És megfogadtam, hogy a fiú egyetlen könnycseppet sem fog többet ejteni, mert mindentől megóvom.
- Hó-hó-hó! Katie, nyugalom. Lassan a testtel! Ez nem ilyen egyszerű. Te is tudod, hogy saját célokra nem használhatom a képességeimet. Bár, most jó lenne. - Villan még kékebben a tekintetem a haragtól. Mikor vonásaim kisimulnak, folytatom. - Mindenképpen átmegyek, de csak mint Jake apja. Legfeljebb a jelvényemet tudom megvillantani és megkérni őket, hogy hagyják ezt abba. Új hóembert pedig építeni fogok én Jake-kel, szerintem annak jobban örülne, mintha a szomszéddal tenné ugyanezt. Így megfelel? - Kérdezem tőle, de mivel tudom, hogy anyatigrisként védi Jacobot, benne van a pakliban, hogy ő másként tervezte mindezt.

//Lenyúltam a képes-szöveges kódodat, remélem nem gond. //

Ez kezd nagyon is kínos lenni. Mármint, hogy ennyire szemet hunyunk a pillanatnyi békesség kedvéért a másik érzései, tettei fölött. Nem vagyok a legtürelmesebb egyén a Föld kerekén, így azt hiszem igazán érthető, ha most 3 hónap után úgy érzem meg kell beszélnünk végre a dolgainkat. De Katie csak a fiúval törődik. Ilyenkor sajnálom őszintén, hogy nem tudok az érzelmekkel is kezdeni valamit. Mert nekem ez a 3 hónap inkább csak mélyített a bimbózó érzéseimen. ~Lehet ezt egyáltalán így nevezni már?!~ Fogalmam sem volt, azt viszont tudtam, hogy nem hagyhatom ennyiben ezt. Ha nem most rögtön, majd amikor visszatértem a szomszédból kell leülnöm vele. Ebből most nem engedek, döntöttem el végül.

Talán ezért se tudok kellő figyelmet szentelni a dolognak, s meglehetősen sikerül is meglepnem a nőt. Nem értem igazán, hogy mit is vár tőlem most. De aztán megmagyarázza, hogyan is gondolta. Mindegy, mert többet úgyse tehetnék.
- Valóban, azt hiszem, jobb ha én megyek és nem te. Nos, akkor ezt megbeszéltük. De ha visszajöttünk beszélnünk kell. Rendben? Drukkolj. - Mondom, majd a kalapomat a fejembe nyomom és elindulok kifelé a házból. Nem várom meg a válaszát, készüljön csak rá lelkiekben, ami várni fog rá. A jelvényemet hanyagul az övemre csatolom, a zakót is kigombolom, hogy a fegyver és a tokja látszódjon majd, ha beinvitálnak. Majd csöngetek, mikor odaértem a kapuhoz.

//Negyed órával később...//

Igazából engem lepett meg a legjobban a dolog. Mármint, hogy ennyire visszatartó ereje lehet egy egyszerű jelvénynek. Na jó, gyanítom a fegyverem is sokat nyomott a latba, ha észrevették egyáltalán. Minden esetre én előadtam a tiszteletteljes kérésemet, hogy nem eladó a ház, ugorjunk. Meg azt is mondtam, hogy nem szeretnék még egyszer átjönni, mert Katie szól, hogy a gyereket vagy őt bármiféle módon inzultálni próbálták. És ezzel nem is hazudtam. Egyáltalán nem voltak rokonszenvesek, inkább már-már tenyérbemászóan udvariasak. Érződött a kétszínűségük. Minden esetre az ajtóban még villantottam egy természetellenesen kéklő és csöppet sem barátságos tekintetet rájuk, majd visszamentem Katiehez.
- Megjöttem. - Csuktam be az ajtót magam mögött.

Csak én érzem úgy, vagy Ethan tényleg most fenyegetett meg először mióta ismerem? Mert ez a "beszélnünk" kell dolog valahogy éppen így ért engem. Persze elkezdhetnék most agyalni azon is, hogy mi van ha nem is a három hónappal ez előtti csókot akarja felhozni, hanem mondjuk... nem tudom, talán megtalálta a gyógymódot a vérfarkas kor ellen, és most szeretné, ha visszaváltoznék emberré... Baromság. Tudom, hogy miről akar beszélni. A csókról, amiből revansot is akart venni mikor megérkezett. Pedig reméltem, hogy el fogja felejteni.
- Hát jó... - mondom ezt már az üres háznak, mert Ethrael már elment a szomszédba.
Egyéb neves pótcselekvés híján teszem azt, amit minden nő tenne az én helyemben: a konyhába menekülök. A vacsora főzéséhez korán van még akkoris, ha netán egy egész pulykát akarnék megsütni, szóval marad a kávé. Az még talán jót is tesz.
Míg a kávéfőző kotyog, én a szomszédok kapuja előtt kibontakozó beszélgetést hallgatom, és homlok-ráncolva veszem tudomásul, hogy mennyire... nem is tudom... talán udvarias (?) hangvételű az a beszélgetés, amiért most kicsit neheztelek az egész világra. Legközelebb egy második világháborús orosz gépfegyverrel megyek át hozzájuk, akkor talán felém is mutatnak majd némi tiszteletet a nyavalyások...
Alig telik el negyed óra mire visszatér az angyal, én ekkor már a konyhapultnak támaszkodva kortyolom a kávémat.
- Látom. - mármint, hogy megjött. És most, hogy megjelent a konyhámban, azt is látom, hogy még mindig feltett szándéka az, hogy megbeszéljük, mi volt az a múltkori. Most, hogy se Jacob, se más "zavarónak" vádolható tényező nincsen.
- Ne tulajdonítsunk több jelentőséget annak, mint amit valójában jelentett. - gondolok itt a csókra, nem a szomszédokra. Utóbbi beszélgetésből mindent hallottam, nem kérdezem meg, hogy ment.
- Mert tulajdonképpen semmi nem változott. Én még mindig vérfarkas vagyok, te pedig angyal. - Kortyolok egyet a kávémba, mert ezzel én máris kiveséztem a témát. Hiszen a faj, amit képviselünk, az volt az oka annak, hogy elhidegültünk egymástól. Én ódzkodtam tőle, mert angyal, és zavart hogy arról korábban még csak nem is tudtam, ő pedig utálta a gondolatot, hogy vérfarkas lett belőlem. Nos, még mindig azok vagyunk, amik. Tehát semmi nem változott.