Már eltelt egy hét, mióta Rachellel először találkoztam itt Bostonban, és azóta a sérüléseim valamennyi nyoma eltűnt. Már nem sötétlik féltucat színben a nyakamon a fojtogatás nyoma, a nyelvemből elveszített darabot is visszakatam, a vágások nyoma, az enyhén sípoló levegővétel is a múlté. Ilyenkor kifejezetten hálás vagyok, hogy fizikailag ennyire gyorsan gyógyulok.
Az meg, hogy egyébként mennyire, vagy hogyan sikerült lezárnom az egészet, az csak az én dolgom.
Az elmúlt egy hetet többek között munkával töltöttem, ezen kívül három különböző magánynyomozót bíztam meg különböző feladatokkal, és amennyire tudtam, megismertem a várost.
A mai estére a kedvenc filmemet, három kubai szivart, és két üveg gyűjtői minőségű vörösbort terveztem, úgyhogy a dohányzóasztalon hamutál, szivarosdoboz, borospohár, a pulton bornyitó, a tévé lenémítva villogtatja a híradó képeit, a DVD-állvány ajtaja nyitva, a fürdőből pedig enyhén langyos pára, és vízcsobogás hangja szivárog – mivel nem húztam be a tolóajtónak kiképzett üvegfalat a fürdőbe induláskor - alig tompítva a zuhanykabin üvegfalai miatt.
A fürdő falán felvillan a digitális kijező, egy éles, rövid sípszóval jelzi, hogy üzenetem érkezett, úgyhogy kihajolok a kabinból, hogy el tudjam olvasni a szöveget.

"Mr. Carver, vendége érkezett, már a liftben van"

Végighúzom a mutatóujjam a kijelzőn, az pedig elsötétedik.
~Szóval Rachel van itt...~
Ez egyértelmű, mert a portán csak őt engedik fel anélkül, hogy erre külön engedélyt kérnének tőlem. Bár meghagytam, hogy ne engedjenek neki túl könnyen, de az egyértelmű, hogy végül elindítják neki a liftet.
Elzárom a meleg vizet, két tenyérrel a csempének támaszkodom, és előrehajtott fejjel hagyom, hogy a nyakszirtemre zubogó jéghideg vízsugarak tűszúrásai felpezsdítsék a vérkeringésem, és a bőrömet áthűtse a hideg zuhany...

Ma engedtek ki a kórházból. Amiért saját magam okoztam azt a vágást a kezemen, szigorú megfigyelés alatt tartottak egészen a mai napig, azaz a varratszedésig. Mintha arra számítottak volna, hogy ott helyben megpróbálom "megint" kicsinálni magam. Mondhattam én, hogy eszem ágában sincs kicsinálni magamat, de gyanítom ez valami olyasmi, amit minden öngyilkos váltig állít a következő próbálkozás előtt, szóval nem hittek nekem. A lényeg, hogy kiszabadultam onnan, és elfelejthetem az egészet. Legalábbis ezt a részét mindenképpen.
Tartottam a csillagászati összegre rúgó kórházi számlától, így egy hét után, ma volt először őszinte a mosolyom, mikor megtudtam, hogy a számlát már rendezték. Le is lohadt, amint összeraktam a képet: Nikolai kifizetett, mint egy kurvát a helyett, hogy benézett volna hozzám, ennek tükrében pedig már nem is volt okom arra a vigyorra. Egyébként is belesajdul még az orrnyergem, ha hirtelen rándulnak az arcizmaim. Ha rossza májú megjegyzést akarok lenni, és csak a saját szemszögemet veszem alapul, akkor azt mondom, hogy mindenki azzal fizet, amije van. Nikolainak pedig csak a pénze maradt.
A takarítással nem foglalkoztam otthon. Feláztattam a fürdőt (egy hét alatt szépen rászáradt minden a csempére) és eltűnődtem azon is, hogy hol a fenében van a szőnyegem?! Aztán rájöttem, hogy fölösleges tovább húzni az időt... felkaptam Nikolai névjegykártyáját, és útra keltem. Gyalog, hogy szellőzzön a fejem, és hogy átgondoljak mindent. Felvezettem pár elméletet arról, hogy mi fogad majd, és arról, hogy én erre ne reagálja úgy, mint legutóbb. A franc se tudja mi történik velem, csak azt, hogy nem akarom megismételni...
Tudom merre találom az épületet amiben Nikolai lakik. Még kislány voltam, mikor átadták az épületet, és valahogy mindig szerettem volna megtudni: milyen lehet odabent. Hát itt a remek alkalom...
Megállok a főbejárat előtt, és tétován ütögetem még tenyeremhez azt a névjegykártyát, csak úgy időhúzás gyanánt. Most még meggondolhatnám magam... Csak visszamennék a lakásomba, összepakolnék, és lelépnék, mint máskor. Mi sem lenne egyszerűbb számomra, és valószínű, hogy ezt az utat választanám, ha csakis Nikolairól lenne szó. de nem így van. Tehát veszek két mély lélegzetet és belépek.
Biztosra vettem, hogy Nikolai szólt a portásnak meg a többi dolgozónak az esedékes érkezésemről (mi másért üzente volna nekem, hogy emlékezzek mit mondott), így amikor elmondom, hogy ki vagyok, és a portás szívózni kezd, egyszerűen kifordulok az épületből, hogy neki kelljen utánam jönnie, ha nem akarja elveszíteni az állását. Persze felmerült annak a lehetősége is, hogy az orosz nem figyelmeztette a kutyáit, és akkor csak tettem egy egész estés sétát... A portás viszont utánam jött, nekem pedig rohadt nehéz volt visszatartanom a mosolyomat. Az orromra gondoltam, rajta a kötésre, és arra, hogy mennyire fog fájni nekem ez a nevetés, szóval valahogy mégis kibírtam míg megérkeztem Nikolai emeletére, ott már úgyse volt okom mosolyogni.
Nem akarok körülnézni, csak le akarom tudni ezt, aztán hazamenni. Mégis vetek egy pillantást mindenre, amit ebben a helységben láthatok. Bor és nyitó?
- Vársz valakit?
Nem kezdek "hahó"-zni, mert fölösleges. Én hallom, hogy zubog a víz (felteszem, hogy a zuhanyzóban)- ő pedig már úgyis tudja, hogy itt vagyok, és azt is hallaná, ha csak suttogok. ez az előnye annak, hogy nem vagyok már néma.
Ha nem kerül elő úgy 3 percen belül, akkor én lépkedek be a fürdőszobába, hátha akkor már észrevesz.

Tudtam, hogy mikor engedik ki, de nem számítottam rá, hogy már ma meglátogat. Vajon van még mondanivalónk egymásnak? Vagy esetleg megpróbálja befejezni, amit elkezdett? Nem igazán számít.
Elegem van momentán az egész rohadt helyzetből.
El nem tudom mondani, mekkora szerencse, hogy én még véletlenül sem látok bele a gondolataiba, mert ha a kórházból kifelé jövet megejtett kurvás-kifizetős-csak a pénze maradt címszavakkal leírható eszmefuttatásáról tudnék, akkor lehet, hogy kivágnám a huszadikról egy szó nélkül.
Nem tudom, mégis mit képzel magáról ez a lány?
Bár, bizonyos szempontból igaz, hogy Rachellel kapcsolatban már nem sok minden mással fizethetek... hogy rohadna meg az egész...
Hallom, ahogy a lift ajtaja a rövid kis cengetés után halk szisszenéssel nyílik, én pedig sóhajtok egyet, elszámolok tízig, és nem próbálok magamba nézni, hogy ráébredjek, mit is érzek valóban.
Elzárom a vizet, néhány mozdulattal kisöpröm a nagyja vizet a hajamból, aztán futólag megtörlöm azt is, a bőrömet is.
A derekamra tekerem a törölközőt, és kisétálok a fürdőből. Hogy ne legyek mozgásban az első pillantásnál megállok, és csak azután nézem meg magamnak alaposan Rachelt.
A kérdésére a dohányzóasztalhoz lépek, felemelem, és megbillegtetem az egyetlen poharat.
- Nem. Egyszerűen pihenést terveztem. Mit tehetek érted?
A kérdés nem őszintén készséges, enyhe gúnyos él pendül meg benne.
Itt-ott még párolog rajtam egy-két vízcsepp, ha pedig Rachel közelébe kerülök menet közben, érezheti a bőrömből áradó hideget.
- Esetleg megpróbálod újra? Ha lehet ezúttal csináld gyorsabban...
Beszéd közben kinyitom a bort. Gyakorlottan, és elegánsan megy a nyitás, előírásszerűen. Töltök a pohárba, röviden elgondolkozva körbelötykölöm benne a bort, beleszimatolok, közben Rachelt figyelem, aztán odakínálom neki a poharat.
- Kérsz?
Ha kér, megkapja, és én veszek elő egy másik poharat, ha nem, akkor iszom belőle én.

Még a lift ajtaja előtt állok, mikor előkerül abban a törölközőben. Más körülmények között most ejtenék egy megjegyzést arról, hogy túl vagyok öltözve... de azt hiszem ilyesmi most egyáltalán nem illene a helyzethez, szóval megtartom magamnak, ezzel pedig megadom neki a lehetőséget arra, hogy ő rúgjon először a labdába. Meg is teszi azzal a kissé szarkasztikus hangvételű ajánlattal.
- Semmit. - felelem egyszerűen. Nem kérni jöttem, maximum csak bocsánatot. De nem vagyok valami jó ebben, hát nem is szoktam erőltetni. Bár való igaz, hogy én inkább kerülöm a bajt, nem keresem, így nincs is szükségem arra, hogy elnézést kérjek.
Amit eztán mond... hát az betalált. Csak egy "cöhh" bukik ki belőlem válaszként, nagyjából egy időben a boros üveg szisszenésével.
- Tudod, hogy nem tudnálak megölni... Vagyis, nem akarnám... úgy igazából nem... - Még úgy szeretnék hozzátenni ehhez valamit, csak nem igazán találom a megfelelő szavakat hozzá. A szám mindenesetre tátva marad, mert szeretném folytatni még.
Most lépek beljebb a lift ajtajától, és a legközelebbi ablakot veszem célba. Most tudatosul csak bennem, hogy milyen rohadt magasan vagyunk, és hogy ezzel a megállapítással lényegében minden "hogyan húzzam az időt" praktika kifogyott a tarsolyomból.
- Rosszul kezdtük. - húha! Ez ám a megállapítás. - Azt mondtad tartozom. A pénz fele megvan még, és tudom, hogy most nehéz lenyelni, de igenis szándékomban állt és áll is törleszteni az egészet. - ha még nem vágott a szavamba, akkor folytatom.. Nem megyek közelebb.
- Tudom azt is, hogy most hiába kérnék bocsánatot, az már itt úgyse segít.... Tehát nem az a kérdés, hogy te mit tehetsz értem, -mármint úgy irónia nélkül-, hanem az hogy, most én mit tehetek érted... - Két karomat összefonom a mellkasom előtt, mert valamilyen szinten máris védekezek.

Otthonosan mozgok, nem érdekel, hogy nem vagyok felöltözve, Rachel már úgyis mindent látott belőlem, ha meg újrakezdjük, legelább nem egy drága öltönyöm fogja bánni az újabb csörtét.
A válaszát egy biccentéssel veszem tudomásul.
- Rendben, a tiéd a pálya...
Széles mozdulattal invitálom beljebb, hogy érezze csak otthon magát, és vágjon bele.
Ami a mentegetőzését illeti, érdeklődve végigmérem.
- Ez esetben elég meggyőzően játszod el, hogy meg akarsz ölni.
A kilátás pazar, rengeteg ablakból áll a lakás liftajtóval szemközti fala.
Mivel nem igazán akar megkezdődni a beszélgetés, bort pedig Rachel nem kér, így az üveget a dohányzóasztalra teszem, én pedig kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, és elborozgatok, míg ő belekezd. Az első kijelentésére csak mordulok egyet.
Rosszul? Milyen tapintatos megfogalmazás.
Ami a folytatást illeti, újabb elégedetlen mordulással fordulok felé.
- Nem érdekel a pénz, Rachel. Nem tűnt még fel, hogy mennyire nem érdekel?
Legszívesebben megint felpofoznám. Fogalma sincsen semmiről, és úgy tűnik rohadt magasról tesz rám. Hiába laktunk együtt hetekig, költöttem rá egy kisebb állam éves kötségvetését, csak úgy, gőze sincs róla, hogyan is viszonyoluk a pénzhez.
Persze, a saját nyűgjeivel állandóan tele van feje. Nem is csoda, hogy senki más nem fér bele. És még én vagyok a köcsög önző!
A kérdésére, felajánlására felkelek, és közelebb lépek hozzá. Alaposan megnézem magamnak.
- Most? Semmit... Így biztos, hogy semmit. Gondolkozz, Rachel, már ha képes vagy rá, hogy a saját nyűgöd mellé mást is bepréselj a fejedbe. Nekem egyelőre elegem van.
Elhúzom a számat, és inkább a terasz elektornikusan vezérelt üveg tolóajtajához sétálok. Végighúzom az ujjam a panelen, és az üvegfal félrecsúszik, szabad utat adva a teraszra.
Nem érdekel a hideg, kisétálok, hogy a korlátra támaszkodva borozhassak.

Ha nem a pénze érdekli, akkor őszintén szólva fogalmam sincs mit akar tőlem. Tartozom... de mégis mivel? Magyarázattal? Meglehet, mivel szó nélkül tűntem el Fairbanksből. Én ragaszkodtam hozzá, és persze, hogy valamilyen szinten még most is fontos nekem, és zavar, hogy megvet. Ellenben a leghalványabb gyanú se merült fel azzal kapcsolatban, hogy ő is viszonozná ugyanezt, még ha nem is ugyanígy. Úgy értem: sosem volt kimondva, hogy ez egy kapcsolat. Igazából semmi se volt kimondva kettőnk között, így nem is vettem figyelembe ezt a tényezőt, mikor úgy döntöttem, hogy eljövök. De akkor erről van szó? Hogy nem a pénzét bánja, hanem minket? Ez esetben értelmet nyerne amit mondott még a lakásomon arról, hogy ő dönti el mikor lesz vége.
Ezt végiggondolva felmerül bennem, hogy jobb lenne nem kombinálni, hanem megkérdezni... de változtatna az valamin? Nem hiszem.
Bár kezeim védekezőn össze vannak fonva magam előtt, nem érzek késztetést arra, hogy elhátráljak tőle, mikor közeledik. Az most nem számít, hogy miként érint, ahogy végigmér, viszont a tekintetét állom, mikor beszél. Felhorkanok a hallottakon... Igen, jelenleg csak a saját nyűgömmel vagyok elfoglalva, de ezért jöttem ide hónapokkal ez előtt. Nem várom, hogy megértse bárki is, mert eleve nem is kell tudnia róla senki másnak, így a horkanáson kívül semmit nem fűzök hozzá. Úgyis csak mentegetőzésnek hatna, bármit mondok.
Amikor kimegy a teraszra, előbb csak tekintettel követem, aztán magam is kilépek utána, de csak az ajtóig megyek, mert átkozott tériszonyom van, és egyébként se maradok már tovább.
- Nem veled volt baj. - ő ugyan háttal áll nekem, de biztos ami biztos, én a cipőm orrára meredek közben. - Jó volt veled. Csak, hogy tudd...
Ennyi. Többet nem tudok mondani erről. Ha ő nem nyit, akkor semmiképp. Ez esetben pedig indulok vissza a lifthez, és haza megyek.

Egek! Rachelnek tényleg fogalma sincsen semmiről. Nem vagyok egy jól szocializált, érzékeny alkalt, de neki még annyi érzelmi fejlődésben sem volt része, mint nekem! Ember így nem létezhet, de komolyan. Én önző vagyok ugyan, és többnyire csak magammal törődök, de tisztában vagyok vele, mikortól tartozom felelősséggel, és hogy mivel jár egy akármilyen emberi kapcsolat.
Rachelnek kurvára fogalma sincs róla, az arckifejezésén, a szemében látom.
Egy pillanatig megkísért, hogy feladjam. Hagyjam elmenni a francba, és felejtsem el az egészet, kerüljön akármibe. De én nem vagyok az könnyen feladós fajta.
A horkanásra, a vele járó enyhén látszó sértődésre megcsóválom a fejem.
Tényleg azt hiszi, hogy megkedvel valakit, belemásznak egymás életébe, és akkor hirtelen benne felmerül, hogy majd egyedül megoldja a gondjait, a másikat nem vonja bele, és megteheti, hogy lelép szó nélkül, mondván ez a kedves érdeke?
Nem is pedzi, hogy ez nem így működik? Az sem tűnik fel neki, hogy esetleg nekem is kerülhetett már eddig nem kevésbe ez a kapcsolat? Ez neki jár, ez természetes, vagy mert nem olvasom a fejére, meg sem történt?
Arra, amit ezután mond megvillan a szemem, a borospohár pedig húsz emeletet zuhan, ahogy elengedem, hogy megpördüljek.
- Baszd meg, Rachel! Azért jöttél ide, hogy a képembe vágd, hogy szánalmasnak találsz, esetleg sajnálsz? Ezt inkább tartsd meg magadnak, mert nem tűröm el!
Ahogy visszacsörtetek a lakásba, gyakorlatilag tolom magam előtt, ha nem rebbent el időben az útból, ha pedig igen, akkor a felkarjánál fogva húzom magam után, és mikor megállok, szembependerítem magammal.
- Hány könyvet írtál tele másokról, emberi kapcsolatokról, szörnyetegekről? Semmit nem tanultál, semmit nem látsz át, semmit nem értesz? Nem tudod kivonni magad a világból, ha belépsz valaki életébe, arra hatással vagy, fogd már fel!
Feszül a vállam, szikrázik a szemem, de ha ő állja a tekintetem ,akkor én is az övét. Nem ordítok vele, de elég határozottan közlöm vele a véleményem.

Azt nem látom mikor leejti a poharat, mert háttal áll nekem, de amikor megpördül, már értem, hogy nem egészen úgy mentek át a szavaim, miként én szerettem volna továbbadni. Nem indulok még sehová, előbb szeretném még elmondani... nem is tudom, hogy mit. Talán csak annyit, hogy ha "szánalmasnak" tartanám, akkor azt mondtam volna, nem pedig azt, hogy -lesarkítva- neki semmi köze a döntésemhez, és tulajdonképpen szerettem vele lenni. Csakhogy erre nincs időm, mert bár nem kiabál velem, az a hév amivel "betol" a lakásba, arról árulkodik, hogy megint sikerült felhúznom. Így pedig hiába való kinyitni a számat, úgyse hall meg amíg nem akar.
Amit mond, arra először csak pislogni tudok. Kell néhány lélegzetvételnyi idő, hogy összefüggést keressek a között amit írok, és a saját - úgymond- felfogásom, vagy életem között, mert őszintén szólva nem kerestem még ilyeneket, és nem is akartam megérteni. Van két vagy három főkarakter, egy szituáció, a többi pedig jön magától, mit kell ezen értsek? Amennyire tudom, én csak a szócső vagyok. Illetve most még az se.
A tekintetét állom, de a ragtapasz alól inkább kétségek tükröződnek vissza az arcomról, mintsem indulatok. Neki elege van ebből, én pedig most úgy érzem, hogy belefáradtam. Csaknem ugyanaz a kettő. Feladom.
- Oké, legyen... Elcseszett vagyok, önző, és érzelmileg nyomorék. De Te sem vagy jobb... - nem vagyok dühös, csak izgatott, és iszonyat kényelmetlen számomra ilyesmiről beszélni. Szóval ha kicsit magasabb is a hangerőm, az csak azért van, mert zavarban vagyok. - ... úgy értem, hogy: nem adtad jelét annak, hogy ami köztünk volt, az részedről több lett volna nemi vágynál, meg tulajdonjogoknál. És amennyiben az a kötődés egy oldalú volt -már ami engem illet-, akkor mondd, mégis mi tartott volna még melletted? - a végét már levegővétel nélkül hadartam el, de ha van lehetőségem folytatni, akkor élek vele, míg rajtam van ez az "inger" arra, hogy beszéljek. - Abban a formációban akkor is véget ért volna, ha én nem fordulok magamba, és nem jövök el. Már ha beszélhetünk valaminek a végéről, ha annak még kezdete se volt.
Ha eddig nem vágott a szavamba, akkor most hallgatok el, és veszek egy mély lélegzetet, mert már nem maradt semmi a tüdőmben. Most, hogy úgymond "kiadtam" magam, már csak reménykedni merek abban, hogy jól raktam össze a kirakóst, és az előbb nem valami oltári nagy baromságot ecseteltem...

A közelsége most sincs kevésbé hatással rám, mint korábban Fairbanksben. A különbség mindössze annyi, hogy most másra koncentrálok, nem az illatára, és a bőréből áradó szikrázó elektromágnese vonzásra.
Gondolkodási időre van szüksége... meghagyom neki, bár sejtem, hogy még így is félreért majd. Igazam is van, bár kezd közelíteni a témához.
A megjegyzésére biccentek – legalábbis az első részére – fairnek tűnik.
- Hát, nem sokkal...
Hogy egyáltalán nem vagyok jobb, azt nem vagyok hajlandó beismerni, mert én legalább próbálkoztam, ha nem is tűnt fel. Magamhoz képest hatalmas haladás volt a pár együtt töltött hét.
Meg persze én sem vagyok egy érzelmileg túlfejlett romantikus, erkély alatt szerenádozós őrült, de ha tényleg csak ennyi jött le neki, akkor nem csak néma volt, de részlegesen vak is.
Mindenesetre nagy kedvem lenne a fejemet valamelyik masszívabb falba verni párszor, csak az alaphangulat kedvéért.
Mindnesetre nem vágok a szavába, csak a végén sóhajtok egyet, előveszek magamnak egy újabb poharat, és mielőtt válaszolnék, lehúzok egy fél pohár bort.
- Nézd, ha szerinted az a pár hét éppen csak vágyakról meg egy kicsike vonzalomról szólt, akkor túl sok mesét olvastál. Ha tényleg annyi lett volna, akkor már rég megdöntöttelek volna, és elfejetettük volna az egészet. Nem tűnt fel, hogy beengedtelek a házamba, igazítottam az életemen, hogy neked is kényelmes legyen? Próbáltam a kedvedre tenni, aztán mikor elraboltak előkerítettelek, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mit fogok kapni érte. Vagy nálad ez azt jelenti, hogy valaki meg akar fektetni? Azt úgyis az első nap megtehettem volna.
Fújtatok egyet, és dühösen megrázom a fejem. Utálok beszélgetni... Főleg ilyesmiről. Miért ilyen nagyon nehéz Rachellel?
- Tényleg önző és érzéketlen vagyok, és ez nem is zavar, de azt nem mondhatod, hogy nem próbáltam meg normálisan viselkedni veled. Ennyire tudok kivetkőzni magamból.

Mikor befejezem, és Ő egy nagy sóhaj után megindul egy pohárért és tölt is magának, azt hiszem valami olyasmi pislákol bennem, hogy ezt neki éppen annyira volt kelletlen végighallgatni, mint nekem beszélni róla. Míg iszik, én leveszem a dzsekimet, majd a bal karomra hajtom, takarva a kötést is. Megint melegem van. Persze az ő közelében mindig melegem van, de most nem a szó jó értelmében véve. Pláne most, mert bár még kortyolgat a pohárból, azért ott lóg a levegőben, hogy most ő következik. Nem is szólalok meg, csak figyelem. A még nedvesen a homlokára tapadt hajtincsieket, a széles vállait, és úgy általában minden izmot a felsőtestén, és mindeközben próbálom kiverni a fejemből a bevillanó képeket arról, hogy milyen volt közvetlen közelről nézni és érinteni mikor ritmikusan feszültek majd ernyedtek el azok az izmok... Már éppen elfordulnék mikor beszélni kezd.
Annak hatására amit mond, egyszerre önt el valami beteges megkönnyebbülés, és az arcpír egyszerre. Nem, ezeken még egyáltalán nem gondolkoztam. De azt hiszem, hogy ez már csak amolyan hagyomány mikor az ember igazolást keres a saját agymenésére. Mármint ilyenkor a pozitívumokat nem nagyon vesszük figyelembe...
Hogy mit tehetett volna meg velem még az ismeretségünk első napján, azt nem hallom, mert leakadok azon a részen, mikor a következményekre utal az után, hogy kiszabadított Fairbanksban.
Míg ő megcsóválja a fejét, én elindulok hozzá, de megállok fél úton úton mikor újra rám néz. Ugyan már! Mégis mit akarok? Az hiányzik még ide, hogy megöleljem. Nem azért, mert nem akarom, hanem ő erre nem vevő. Most végre nyitott egy kicsit, ha megérintem, be fog zárkózni. Vagyis én biztos azt tenném. Szóval megállok, és innen hallgatom végig őt.
- Nem mondtam, hogy rosszul bántál velem, Nikolai, és nem kértem, hogy ne légy önmagad. Azt se hogy csinálj helyet nekem az életedben, vagy a kedvemben járj, ahogy te mondod... De meg tetted, és a legkevesebb szánalom, vagy sajnálat nélkül mondom, hogy rohadt jól éreztem magam veled... Áhhh!- jobb kézzel beletúrok a hajamba, el is fordulok kicsit. Már megint valami olyat mondtam, ami valószínűleg felpumpálja a vérnyomását. - Felejtsd el. Nem megy ez nekem... Váltsunk témát, rendben? - ha nem szól semmit, akkor folytatom. - Mi történt? Jól értem, hogy volt következménye annak, hogy tanúkat hagytál?

Tényleg kellemetlen, mégpedig azért, mert muszáj túlesnem rajta, nem hessenthetem el egyetlen türelmetlen legyintéssel.
Tudom azt is, hogy mostmár nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz, azt is, mit kéne, és mit fogok mondani, csak éppen még senki nem kényszerített rá, hogy mondjak is bármit. A nők – akik egyáltalán érdekeltek annyira, hogy számítson – mindig értettek a jelekből, és értékelték a kis változásokat is a viselkedésemben.
Rachel pedig vagy egyáltalán nem látja, vagy csak ki akarja mondatni, bár inkább úgy tűnik, fogalma sincs róla, mert valahogy kívül reked a világán a legtöbb dolog.
És mivel elpirul, úgy tűnik, tényleg nem tűnt fel neki, hogy ez nem pusztán vágy és egy kis érdeklődés, ez annál sokkal elemibb, sokkal erősebb volt, ha szerelemnek nem is merném nevezni.
Mikor elindul felém, megfeszülnek az izmaim. Felkészülök rá, hogy megérint, és el is tűrném, de nagy valószínűsséggel nem esne jól, és tényleg bezárkóznék. Nem az érintése miatt, hanem a beleképzelt mögöttes tartalom miatt.
A válaszára már tényleg és őszintén a gutaütés kerülget. Komolyan mindent kötelezően félre kell magyarázni, vagy csak félreérteni? Mintha külön nyelvet beszélnénk. Azt hiszem, talán észre sem venné, ha oroszra váltanék.
A kérdésre biccentek.
- Persze. Mostmár tudom, hogy nem volt hiába a próbálkozás, mert jól érezted magad, beszéltünk róla, mindenkinek kényelmetlen volt, nem jutottunk sehová, úgyhogy ejtsük a témát. Pompás megoldás...
Még mindig bosszús vagyok, de nagyon figyelek, hogy ne fajuljon veszekedéssé a dolog.
- Egyébként állandó szokásod eltűnni, ha épp jól érzed magad?
Ami a kérdést illeti, enyhe meglepetés tükröződik a vonásaimon, de végül lenyelem a gorombaságot, ami eszembe jutott.
- Jól érted, volt következménye, és pont úgy nem fogok beszélni róla, ahogy te sem magadról, vagy erről az egészről. Tudtam mibe másszom bele, és az én döntésem volt...
~ Ha nem tűnsz el szó nélkül, nem kéne kérdezned. ~
A befejezés félig-meddig ott lóg a mondat végén, de nem vágom hozzá.
Persze semmi nem változik. Rachel nem beszél magáról, minden kizárólag az ő ügye, de tőlem elvárja, hogy minden kérdésére feleljek. A vidám, feszültségmentes kapcsolatok alapköve ez a felállás...

- Jesszus... - szívesebben káromkodnék valami igazán cifra szóval, de még visszafogom magam. Jól jön az még később is. - ... te se könnyíted meg. - már nem csak neki, nekem is vigyáznom kell, hogy ne legyen veszekedés, de isten látja lelkem, egyre nehezebb. Tényleg nem segít, de nem csak a téma előmenetelében, de még abban se hogy megértsem őt. Pedig őpont az a típus, akihez külön útmutatót kell gyártani.
- Most mondjam az, hogy nem tudom, mert ilyenre korábban még nem volt példa? - repül vissza a labda arra az "eltűnsz ha jó" kérdésre, a hangvételem is körülbelül ugyanaz.
Mire a következő végére ér, már megint mély lélegzetvételeket szedek. Nem az háborít fel amit mond. Valamit-valamiért, ez tök világos, hisz eleve így kezdtük. Előbb csak egy kisebb alku, aztán egyre nagyobbak. Így fair, ezért én nem idegesíteném fel magam. Az dühít, amit nem mondd ki. És nem csak most. Mindig ezt csinálja.
- Rendben. - bólintok, majd a folytatás közben felveszem a dzsekimet. - Most jönne az a rész, amikor elkezdjük sértegetni egymást, szóval vegyük úgy, hogy máris túlestünk rajta, és akkor én most megyek is.
Még intek is felé egyet elköszönés gyanánt. Semmi szarkazmus, tényleg csak egy egyszerű elköszönés.
- Elisabeth Randall. Ez az igazi nevem.
Az én mögöttes üzenetem az lenne, hogy ha akar tudni valamit rólam, akkor keressen ő maga válaszokat, mert én erről nem tudok beszélni se vele, se senki mással.
Ha nincs más hozzáfűzni valója, akkor most tényleg hazamegyek.

- Én próbáltam megkönnyíteni, de az sem volt jó...
De most komolyan. Én tényleg megpróbáltam normális, elviselhető, sőt! kellemes társaság lenni, és mégis úgy kellett előkerítenem a nőt, aki lenyúlta a pénzt a számlámról, aztán köddé vált. Engedtessék már meg, hogy ne boruljak a nyakába, főleg miután a múltkor még ráadásként kis híján ki is nyírt.
Tényleg veszekedés lesz belőle, már én is egyre biztosabban tudom. Fene a makacs büszkeségébe, meg ebbe a nyomorult felfogásba, hogy ő majd mindent megold, és minden külső hatás lepreg a furcsa pajzsáról, amit talán túl stabilan húzott fel maga köré az évek srán.
Én csak érdektelen és önző vagyok, ő teljesen elzárkózik, és lassan teljesen elfelejti, hogy azért lehetne másképp is. Én öröké hálás leszek Lacey-nek, amiért volt nekem, és sosem engedi elfelejteni, hogy lehet másképp is.
Persze ezt nem tudja senki, de nem is ez a lényeg.
- Például ezt is mondhatod...
Biccentek rá, elvégre már ez is valamiféle magyarázat. Na jó, legalábbis információ.
Aztán megint elérünk oda, hogy legszívesebben megfojtanám puszta kézzel, de tudom jól, hogy rögtön meg is csókolnám, aztán bitangul összevesznénk, esetleg szétvernénk a lakást – a múltkoriból okulva már többesszámot alkalmazok – és ez most nem hiányzik.
- Rendben, ezek szerint megint ennyire futotta...
Mostmár akarattal és erővel kell visszafognom a morgást, de még a vicsorgást is. Igazából, ha tényleg jót akarnék magamnak, el kellene költöznöm már holnap a városból, de még az államból is, és többé Rachel közelébe sem jönni.
Az igazi nevére nem reagálok, ő már régen tudja az enyémet, úgyhogy nem érzem különösebb engedménynek.
Figyelem, ahogy lendületesen a lifthez vonul, ott úgyis kénytelen megtorpanni, ezzel pedig elveszíti a színpadiasságát a tervezett elviharzás, ugyanis meg kell várnia, míg odasétálok hozzá. Bár kényelmesen hozzáférnék a liftkezelő panelhez, mégis egészen közel lépek hozzá, és a teste mellett nyújtom ki a kezem, hogy a hüvelykujjam a felvillanó lapocskára simítsam, közben futólag odahajolok hozzá, a szabad kezemmel félresöpröm a haját a nyakából, és a füle mögé csókolok (ha hagyja magát, mert erőltetni nem fogom). Csak pár szívdobbanás az egész, és a liftajtó máris szisszenve nyílik.
- Van, ami sosem változik...
Lemondó sóhajjal, halkan morgom az orrom alá, aztán hátralépek, szabad elvonulást biztosítva.

Mindenhez ketten kellünk, tehát amikor ő azt mondja, hogy "megint ennyire futotta", én felhorkanok helyette is. Ő se akar beszélni, én is ódzkodok tőle, hát akkor mégis mit erőltessünk ezen? Semmit.
Az elviharzás tulajdonképpen csak elsétálás akart lenni, mert nem akarok dühösnek mutatkozni se, és ha volt is benne némi színpadiasság, az se szándékos cselekedet volt részemről.
Igen, a liftnél rájövök, hogy ez nem az a hagyományos fajta, és hátra is pillantanék a ruszkira, ha nem hallanám a léteit.
Egész közel áll hozzám, még a dzsekin keresztül is átérzem teste melegét. Ezt nem kényszerből teszi, hisz köröttem még rengeteg hely van, tehát mégiscsak megkaptam valamit abból, amit a múltkor hiányoltam. A közelemben akar lenni, mégha egy egészen kicsit is.
Ha dühös voltam, az most hirtelen el is reppen, és még egy félmosolyt is megengedek magamnak, amit Nikolai maximum a liftajtó fémburkolatából láthatna, ahonnan én is figyelem őt. A nyakamat nézi, és már tudom mi következik. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy félresöpörje a hajam, egy egészen kicsit még a fejemet is oldalt döntöm, és mikor a fülem mögé csókol, én hátranyúlok a tarkójához, és egyszer végigsimítok rajta. Abban a néhány pillanatban amíg tart, megint fellángol bennem az a tűz, aminek úgy szerettem átadni magam ha Nikolaial voltam... de a pillanat elszáll, a mosolyom lehervad, a lift ajtó pedig kinyílik.
Mielőtt belépnék a liftbe, még felé fordulok. Ha nem lépett hátrébb, akkor már összeér a mellkasunk.
- Azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek a legutóbbiért. - ha hagyja, akkor lábujjhegyre állok, és arcon csókolom. - Őszintén sajnálom.
Lefelé menet azon tűnődöm, hogy Nikolainak mennyire igaza van, azzal a valami sosem változik dologgal kapcsolatban... Ezt megértem, mert én is átérzem. De hogy a többi alatt mit értett, azt maximum csak kapiskálom.


//Köszönöm a játékot //

A felhorkanására már nem reagálok, mert tényleg nem hiányzik nekem most egy újabb fordulósem a vitából, sem a félig halott Rachellel gyakorlatilag pucéran kórházba rohangászásból.
A liftnél valóban kihasználom a helyzet adta békés lehetőséget, hogy mélyet lélegezzek a haja, a bőre illatából.
A mosolyát nem látom, mert nem is próbálom elkapni a tekintetét a lift tompán tükröződő ajtajában. Ez a röpke érintés amolyan pillanatnyi fegyverszünet, mert hiába nem jelenti a dolgok rendeződését, megbocsátást, vagy akár békét, mégis jólesik. Ahogy jól esik a könnyű, puha simogatás is a tarkómon, egy kósza gondolatnyi időre megkísért, hogy átkaroljam és visszavigyem a hálóba.
És a pillanat jön, kitart két szívdobbanáson át, aztán, elmúlik, ezzel pedig a világ visszabillen a fél perccel korábbi állapotába. Vagy legalábbis majdnem.
Aztán mikor a nyitott liftajtó előtt felém fordul, hozzám súrlódik a teste, akkor újra fellobban bennem a megkívánás, ezt viszont tökéletes időzítéssel oltja ki, amit mond, és amit csinál...
Még mindig csak a múltkoritalálkozásról van szó, ahol majdnem mindketten meghaltunk, de nem arról, amiről szólnia kellene ennek a bocsánatkérésnek valójában, arcon pedig tudtommal a gyerekekt, nagymamákat, anyukákat csókolják.
Persze, az ajkai puha hűvöse lassan halványuló nyomot hagy – ha másutt nem is, a gondolataim között biztos -, mégis megint elrontottunk valamit.
Inkább nem is reagálok az egészre, csak hátrébb lépek, mikor visszaereszkedik a talpára, és két érintéssel lezárom a liftet. Ma már nincs szükségem látogatókra.
Rachel hazamegy a romhalmazba, én pedig felöltözöm, és folytatom az estémet ott, ahol eredetileg terveztem.

// Én is köszönöm //






***

***



Előzmény: Rachel lakása

Amire igazán szükségem volt, az belefért egy közepes nagyságú női táskába. Ez pedig egy laza póló, a fogkefém, és egyéb női baromságokat jelentett, és a laptopomat, ami egy külön, erre szánt táskába rejtve akasztom a vállamra.
Mire megérkezünk Nikolaihoz, konkrétan már kettőig se látok, így csak leteszem a cuccom a kanapéra, és miközben vetkőzök, megindulok az ágy felé, ami önmagában is akkora, mint a jelenlegi hálószobám. Felveszem a pólót amit hoztam, aztán csak bebújok a takaró alá úgy tekintet nélkül a külvilágra. Mikor Nikolai is megérkezik, még felötlik bennem, hogy kikövetelek egy csókot, de azt már nem tudom, hogy megkaptam-e, mert szinte azonnal elalszok.
Először úgy két óra elteltével ébredek, mert addig oldalt feküdtem a roppant csípőmön, meg kellett fordulnom. A másik oldalam szintén zúzódott - a jó ég se tudja mitől- tehát úgy se jó. Hanyatt fekve a gyomrom égett, ezért végül hasra fordultam, de úgy se lett jobb. Innen már csak nyűgös kínlódásban telt az idő. Néha-néha elszundítottam ugyan, de igazán mélyen nem tudtam visszaaludni.
Fél ötkor adom fel a próbálkozást, mert pontosan ekkor kezd zsongani a fejem a nagyvilág vérfarkas ügyeitől, és nem így van, de beleképzelem, hogy már viszketnek az ujjaim azért, hogy leírjam a kötelezőket, a napom hátralévő része pedig nyugton telik majd. Legalábbis a képességemtől biztosan.
Visszanyelem a káromkodást míg kikelek az ágyból, aztán a levegőt is vissza kell szorítanom, mikor két lábra állom, különben hangosan sziszegnék, mint egy nyavalyás kígyó kifelé menet. Nem tudom megmondani, hogy hol fáj pontosan, mert mindenhol hasogat egy kicsit.
Ha találok a konyhában valami kávéfőzésre alkalmas berendezést, imába foglalom a farkas nevét, miközben felkészítek egy kannával... Amíg kifő, én kimegyek a mosdóba fogat mosni -halk vagyok, akár egy szellem, de Nikolai elég éber alvó ahhoz, hogy még ezzel is felverjem.- , visszafelé pedig magamhoz veszem a laptopomat is a konyhapulthoz, ahol leülök.
Ha az orosz is megérkezik, a konyhapultnál ülve talál, hajam kissé kócos, a képem nyúzott, és gombostűfejnyire összeszűkült pupillákkal gépelek. Eddig még nagyon szar napom van, de ha közeledik, vagy beszélgetni akar, nem fogok bunkózni vele.

Addig minden szép volt, és nagyjából mesébe illő, hogy rommá szexeltük az ágyat Rachelnél, aztán zuhanyoztunk, én vodkáztam egyet, majd taxiba szálltunk, hazajöttünk, és kényelmesen elnyújtózhattam a sötét selyemlepedős ágyon, és lendületből el is aludtam.
Aztán kezdődött a pokoljárás, ugyanis Rachel mellett képtelen voltam aludni. Onnan, hogy először felébredt, nagyjából semmit nem tudtam pihenni. Eleve szokatlan egy ágyban aludnom valakivel – jó rég volt rá példa utoljára – de ha az a valaki történetesen még mocorog, nyűglődik, olykor szisszen, nyög, vagy sóhajt egyet, az nekem garantált ébren töltött éjszaka.
Én mondjuk ezzel szemben a tökéletes hálótárs mintapéldája vagyok, ugyanis ahogy lefekszem este, úgy kelek fel hajnalban, és se nem beszélek, se nem horkolok. Álmodni is csak nagyon ritkán szoktam, arra sem emlékszem reggel.
Nem morgok vele mégsem, nem is szólok rá, és a kanapéra sem vonulok ki, pedig hajnali háromkor már komolyan eltöprengek rajta.
Végül, mikor felkel, figyelem a darabos, fájdalmas mozgását, és megvárom, míg felteszi a kávét a profi, magas nyomással működő hét nyelven beszélő automata gépbe. Addig, míg a friss kávé illata megcsapja az orrom, még szundikálok öt egész percet – az éjszaka rekordja nagyjából – és teljesen leteszek a reggeli futásról.
Felkelek én is, fogat mosok, és megborotválkozom, aztán kisétálok a konyhába, végignézek Rachelen, és inkább megnyomom a melegentartó gombot a kávégépen, aztán végigsimítok a vállán, fel a nyakán.
- Felesleges megkérdeznem, hogy vagy, ugye?
Elnyomok egy ásítást, és átnyúlok a keze felett a billentyűzethez, lenyomom a mentésért felelős gombot, és miután elhúztam a kezét, lehajtom a gép fedelét.
- Vetkőzz, és irány az ágy... Elég fehérneműre. Egy kicsit rendbe szedlek. Legalábbis megpróbálom.
Nincs kedvem vitát nyitni, úgyhogy ha ellenkezik, halálbiztos, hogy a vállamra dobom, és becipelem, akkor is, ha a könnye kezd patakzani a kíntól.
Ha megy magától, akkor leszólok a portára telefonon, és rendelek reggelit, aztán utánasétálok. (Ha nem megy, akkor lemeccseljük, bár ahhoz sincs sok kedvem)

Hallom, hogy felkel, és próbálok rájönni, hogy vajon magától is felkelt volna, vagy a "hála" nekem jár ezért. Ha átlag ember lenne, szerintem simán végigaludta volna az egészet, mert viszonylag halk vagyok, és magam is utálom a nagy zajokat. Viszont ő nem átlag ember, tehát nem az a kérdés, hogy én ébresztettem-e fel, hanem inkább az, hogy egytől tizes skálán mennyire utálhat engem ezért? Csak hogy tudjam, milyen szellemben telik majd el a nap...
Mire kiér a konyhába, lassan egy bekezdésnyit gépeltem - itt tanutam meg rendesen gépelni. Amiért a képességem is erősödött még Fairbanksben, túl lassúvá vállt a hagyományos toll-füzet módszer, szóval rávitt a szükség erre is, ha nyugtot is akartam, és szabadidőt is.- a kávémat már javában kortyolom - tűz forrón, ma már úgyis mindegy. - a kérdésre pedig csak egy "ühüm" a válaszom. Jól esik az érintés is, csak annyi hang-kép-cselekedettel a fejemben, nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a valóság. A kérdés is azért hallom, mert ismerem szerintem még süketen is megismerném a hangját.
Aztán Nikolai lenyomja a mentést, és lehajtja a laptop tetejét.
- De jó lenne így kikapcsolni ezt az átkot is... - morgom az orrom alatt, és két tenyérrel megdörzsölöm a képemet. Ebben a pillanatban tényleg átok ez az izé...
- Egy órát adj, hogy befejezzem, aztán azt csinálsz velem, amit akarsz. - felnézek rá, de nem tudok rendesen az arcára fókuszálni,, mert félig áttetsző alakok rohangálnak a lelki, ez által pedig az igazi szemeim előtt is.
Mikor rájövök, hogy márpedig nem tágít, és következik az a pillanat, amikor márpedig úgyis az lesz, amit ő akar, felkászálódok a székről, és a szoba felé lépkedek a szokottnál óvatosabban, mert nem akarok bicegni, vagy mutatni ha fáj, ugyanakkor veszekedni sem. Szóval legyen ahogy kívánja.

Nekem hihetetlen, hogy gépelni csak most tanult meg. Elvégre nekem kellene teljesen bénának lennem a technikai dolgokban, lévén én vagyok az őskövület, ő meg a modern kor gyermeke, de már kezdem megszokni. Csak nem nézem hosszasan, ahogy gépel, és nem kezdenek viszketni az ujjaim. Ha egyszer önéletrajzot akarnék írni – nem akarok – nekem arra legalább száz évet hagynom kéne magamnak, mert óránként otthagynám az egészet két órára. A gépelés unalmas, egyedül a munka tud hosszasan a monitor elé kötni.
Ahogy hátradől, megcsóválom a fejem.
- Előbb inkább ezt. Talán utána könnyebben megy az írás is...
Most inkább nem nyugtázom kaján vigyorral az ajánlatot, miszerint azt csinálhatok vele, amit akarok.
Miután reggelit rendeltem, utána sétálok a dobogóra, ahol az ágy áll, és ellenőrzöm, hogy tényleg nekivetkőzött-e közben.
- Csak dőlj hátra, és lazíts. Próbálj minél kevésbé mocorogni, és kizárni engem...
Sóhajtok egyet, ledobom a pizsamának használt melegítőnadrágom és a pólóm, és alaposan kinyújtóztatom a hátam, a mozdulat végén pedig már négy mancsra érkezem. Most lakáskompatibilis vagyok, ugyanis egy átlagos szürkefarkas pont olyan jól elfér a bútorok között, mint egy nagyobbacska kutya.
Könnyed mozdulattal ugrom fel mellé az ágyra, bár az érkezés már kevésbé kecses, mert a selymen csúszik a mancsom, a karmom pedig végigbolyhosítja, megszaggatja, ahogy támaszt keresek rajta.
Azért sikerül megtalálnom az egyensúlyom, és lefekszem Rachel mellé, az államat a megropogtatott csípője felett a hasára hajtom, és míg a fejemet rajta nyugtatom, addig az oldalam a testéhez simul.
Lehunyom a szemem, a foszforeszkálni látszó sárga íriszek eltűnnek a szemhéjam mögött, a füleimet a koponyámra simítom, úgy koncentrálok, mert már nagyon rég volt, mikor utoljára hasonlóval próbálkoztam.
Ha nem zár ki, először azt gondolhatja, hogy a nyálam csordult a hasára, de a folyékony, puha meleg keresztüláramlik a bőrén, beszivárog a húsába, a csontjába, puhán szétterjed a vérében, minden porcikájában, és ha nem zavar meg, lassan a fájó pontokon csak lágy bizsergés marad, a szívdobogása, a vérkeringése nyugodtra, egyenletesre lassul, a zúzódások halványulnak, a repedések gyógyulásnak indulnak, mintha ő is farkas lenne.
Mikor egy szusszanással egyenesbe emelkednek a füleim, és kinyitom a szemem, a foszforeszkálás már kihunyt a tekintetemben, most fáradt, tompa sárga fénnyel ég. Megnyalom a pofámat, és felemelem a fejem, aztán arrébb csúszok mellőle egy kicsit, így ahogy vagyok, hasmánt, mondhatni laposkúszásban, jelezve, hogy részemről már mozoghat.

Úgy igazán elképzelésem sincs, hogy mit akar csinálni velem. A tegnapi után felötlik ugyan, hogy most is szeretkezni akar, ami ellen semmi kifogásom nem lenne, ha fejben is itt lennék száz százalékban, nem pedig a világ más pontjain élő farkasok kóvályognának a fejemben. Mindenesetre befekszem az ágyba. Csak a póló, no meg a bugyi van rajtam. Előbbit leveszem miután darabos, nagyon kimért mozdulatokkal felülök az ágyra, aztán el is dőlök mikor erre kér. A lazítás már macerásabb.
Hogy vetkőzni kezd, én pedig újra megkívánom, a nem számít, mert alig pár szívdobbanással később, farkas bundában pattan fel mellém az ágyra. Annyira édesen csúszkálnak a mancsai, hogy nem állom meg egy fáradt, szelíd mosoly nélkül a látottakat. Nem kinevetem... Egyszerűen... áhhhh, nem számít, mert kezd körvonalazódni bennem, hogy mire készül... Meglepett.
A farkasok gyakran segítik egymást e módon, ha lerobban valaki a falkájukból. A folyamat viszonylag gyors - abból amennyit én láttam- és nem igényel komolyabb erőfeszítést. Csakhogy én nem vagyok farkas, így nem is fűzök sok reményt a sikerhez. Már csak azért sem, mert ehhez jóval több kell a bajtársi köteléknél. Valami ami sokkal mélyebb annál... sokkal intenzívebb... Az én fejemben ilyesmire még nem is volt korábban példa. Mármint arra, hogy egy farkas egy embert sikerrel gyógyított volna meg. Szóval nem, nem hiszem, hogy elérünk ezzel bármit is, de magamban tartom az aggályaimat. Csak fekszek, és megpróbálkozok azzal a lazítással, amit kért. Azt hiszem ez akkor történik meg, mikor a farkas, fejét a hasamra hajtja, és hozzám simul. A bundája forró, érintése selymesebb mint a lepedőé. Egy nagy sóhajjal lehunyom a szemem, és próbálok partner lenni abban amit csinál. Nem zárom ki őt, még a szemem előtt lebegő víziókat se próbálom megzabolázni, mert talán még az is blokkolná Nikolai erejét.
Először változást a hasam, azaz a farkas pofája környékén érzek. Sugárzó forróság önti el a testemet, ami lassan, nagyon lassan kezd el terjedni bennem. Először a gyomromban mardosó érzés enyhül, aztán a csípőm sajgása halványul el, majd a combom feszülő zúzódásai engednek fel, végül a nyakamon ejtett zúzódások lüktetése enyhül - ez utóbbit talán sajnálom is egy kicsit.- Azt nem tudom, hogy Nikolai min megy most keresztül, de ha koncentrál, nem tartom kizártnak, hogy ezúttal ő tud belenézni az én fejembe. Ha így történik, akkor eztán már tudni fogja, hogyan is működik a képességem, mert a farkas szappanopera még mindig pörög a szemeim előtt. Az ő érintését/jelenlétét azonban még a sok zavaros kép közül is el tudom különíteni, és nagyon jól esik.
A testem konkrétan átforrósodik mire végez, de a hasamtól kezdődő sugárzó energiát még akkor is érzem, mikor már elhúzódott tőlem. Ekkor nyújtózok egy nagyot, ásítok fáradtan, és egy mosollyal nyugtázom hogy nem fáj már semmim. A semmi alatt pedig azt értem, hogy még a gyomrom se, ami lassan már két éve, a nap 24 órájában égett és mart, volt hogy erősebben, volt, hogy gyengébben.
Közelebb húzódok hozzá akkor is, ha farkas bundában van még. Nem karolom át, mert nem akarom túlfeszíteni a húrt, csak mellé simulok, én is csak úgy hason fekve, hogy érezzem a bundája melegét. Ha nem kapja el a fejét, akkor a fejemet az övéhez csúsztatom a selyem ágyneműn, az orrnyergem valahol az állkapocs és a nyaka találkozásánál törleszkedik a bundájába. Ha nem húzódik el, akkor szinte azonnal elalszok.
Majd néhány óra alvás után képes leszek eltűnődni azon, hogy tulajdonképpen mit is jelentett ez az egész. Tegnap este úgy gondoltam, hogy eddig csak alábecsültem azt ami közöttünk van. Most pedig, hogy megtörtént mindez... már tudom, hogy eddig halvány elképzelésem se volt arról: mennyit jelentett ez mindkettőnknek.

Az, hogy megmosolyog a csúszkálás miatt ezúttal egy rendreutasító kis morgást sem tud kipiszkálni belőlem. Ilyenkor kevéssé vagyok hálás magamnak a fene drága ízlésemért,
Ahogy a bundám az oldalához simul, érzem a benne felgyűlt feszültséget, a kétségeket, és azt is, hogy nem tud teljesen itt lenni fejben, de az is világos, hogy mégis sikerül lazulnia egy kicsit, mikor az állam a hasára fektetem.
Hogy számomra milyen ez az egész? Részben, mint egy réges-régi fényképalbumot fellapozni. Emlékeket idéz az első falkámból, és a feleségemről. Ismerős és távoli.
Ezen kívül viszont roppant természetellenes, és számomra mindig kellemetlen a folyamat. Először nagyon megijedtem tőle, mikor próbáltam, és azonnal ki is ugrottam belőle. Aztán megtanultam, hogy hiába tiltakozik ellene az ösztönöm, engednem kell, hogy az életerő – mint egy mély, hosszú seben át a vér – kifolyjon belőlem, engednem kell, hogy gyengítsen, és ezt az érzést gyűlölöm.
Ami elvonja a figyelmemet egy cseppet, az a Rachel fejéből átvillanó tengernyi kép. Elhiszem, hogy roppant zavaró lehet neki. Én felfedezek néhány villanásnyi időre ismerősöket, olyanokat is, akiket évszázadok óta nem láttam, de különösebb érzelmek nem mozdulnak bennem ezektől a képektől. Csak zavar a villózásuk, és a tolakodásuk.
Nem is bánom, hogy végre kinyithatom a szemem, és csak Rachelt látom.
Amíg ő nyújtózkodik, én még párszor körbenyalom a pofám, mert ettől mindig farkaséhes vagyok, és igyekszem keveset mozogni, mert enyhe szédülés környékez egy ideig. Valószínűleg az ellenérzéseim miatt.
Közelebb húzódik, aminek annyira nem örülök – a farkas nem örül neki -, de nem húzódom el tőle, hagyom, hogy hozzám bújjon. Majd negyed órát hallgatom a békés, egyenletes szuszogását. Valahol megnyugtat.
Mikor hallom a liftet felfelé zörögni – bármilyen csendes, az én fülemet nem kerüli el az apró nesz sem -, óvatosan elkúszok Rachel mellől, már az ágy mellett visszalalkulok, kimért mozdulatokkal felveszem a nadrágom, aztán az útba eső bútorokat biztonsági támasznak használva – mert annyira azért nem rossz ez a szédülés – elsétálok a liftig.
Hagyom, hogy a fiatal srác lepakolja a reggelit a konyhaasztalra, bezárom utána a liftet, aztán visszafekszem Rachel mellé, és én is elalszom.
Majd két óra múlva felkelek, és vele, vagy nélküle, megreggelizem a menthető részeiből az asztalon hagyott pazar reggeli-költeményből, utána részemről indulhat a nap.

// köszönöm a játékot! //




***

***



A lakásomat felújítják, ami ellen a tulajdonosnak sem volt kifogása- lévén, hogy az én költségemre történik, azaz inkább Nikolai-éra- . Szóval összeszedtem néhány fontosabb dolgot, és átpakoltam Nikolaihoz. Most, hogy egész jól alakul ez a fegyver szünet, bizakodva tekintek az elkövetkező egy hétre is. Nem is annyira nehéz egyébként mint amennyire gondolom, hogy az. Már csak azért se, mert az enyémnél kábé négyszer nagyobb ez a lakás, és ha túl sok a másikból, van lehetőség a különvonulásra is... Úgy veszekedés nélkül. Ha egy szóval kellene jellemezni azt ami most közöttünk van, akkor azt mondom, hogy : próbálkozunk. Mindketten. És erre újra emlékeztetnem kell magamat, mikor bekúszik elém egy vízió Nikolairól, meg arról az elmeroggyant tyúkról.
Mikor értelmezem, hogy mit látok, és rájövök, hogy ez milyen következményekkel járhat, azonnal felhívom Nikolai-t... Hát persze, hogy elkéstem vele. Csak ez történhetett, különben az orosz felvette volna a telefonját. Biztos, ami biztos alapon tárcsázok még egyszer, közben pedig próbálok rájönni arra, hogy tulajdonképpen a jelent, a jövőt, vagy a múlt cikázik a szemeim előtt. A negyedik hangpostára kapcsolt tárcsázás után már a jelen mellett voksolok.
Mikor laptoppal az ölemben leülök a kanapéra, és megnyitom Nikolai rejtett, illetve más néven cimkézett dokumentumát, ahová többnyire a vele történteket jegyzem, akkor tulajdonképpen nem is Nikolai testi épsége miatt kezdek el borzasztóan aggódni. Nagyon gyorsan gyógyul, és Tara egyébként se olyan erős, hogy az orosz életét veszély fenyegetné.
Inkább csak gépelek amíg zsibbadni nem kezdenek az első ujjperceim, és igyekszek minél inkább átadni magamat ennek az őrületnek, hátha előre látok még valamit. Sajnos ez nem sikerül, de a műsor egész tűrhető... lenne, ha csak két tárgyiasított karakteremről írnék, nem valakiről, aki fontos nekem.
Leírom vázlatpont-szerűen amit kell, hogy nyugtom maradjon, aztán bezárom a dokumentumot, törlöm a számítógép előzményeit, végül lehajtom a laptop tetejét. Nem tudom mennyi van még hátra a következő előadásig (bárki másról), ezért nem kapcsolom ki a gépet se. Ha megérkezik Nikolai, nem tudhatom hogy milyen hangulatban lesz, ezért jobb ha tiszta marad a fejem. szóval ami közben jön, azt azonnal le akarom gépelni majd. Jelenleg még nyugi van, hát felkapom a tévé távirányítóját és azt kapcsolgatom míg a házigazda megérkezik. Ha vissza is hívna közben, akkor elmondom neki, hogy láttam, és hogy csak figyelmeztettem akartam...

A Tarával való találkozás után még a kocsimnál előveszem a vastag, kopott, itt-ott tépett ingemet – hogy ne vérezzem át a ruháimat, meg a kocsit -, és arra húzom fel a zakómat, a telefonomon átfutom a híváslistát, aztán enyhe bosszúsággal dobom vissza az anyósülésre. Tudhatná, hogy ilyenkor nem veszem fel. Ha akarnám, sem tudnám.
Szabálytalanul vezetek hazáig, a gyorshajtást minden lehetséges ponton elkövetem, és hagyom, hogy az épület személyzete vigye le a kocsit a garázsba. A vállamat mereven tartom, mert már most érzem, hogy az ing anyaga kezd belegyógyulni a sebembe, különben is fáj még, ha nem is halok bele.
A portán kurta köszönés után túl is vagyok – hozzászoktak már, hogyha rossz a hangulatom, akkor nem szólnak hozzám –, bent a liftben pedig a zuhanyt tervezem, ami fent vár rám.
Ahogy halk szisszenéssel nyílik az ajtó, már veszem is lefelé a zakómat, és ezúttal a földre dobom, mert nem akarom a kanapét összevérezni véletlenül sem.
Nem vagyok túl jó hangulatban, a bosszúságom már messziről érezhető, de ez nem Rachel ellen irányul, úgyhogy ha nem áll önszántából a középpontjába, akkor nem fogom leharapni a fejét.
Bár sejtem, hogy a zuhanyig nem jutok el beszélgetés nélkül. Ha mégis, akkor majd lecibálom magamról az inget, lemosom a nagyja vért, és lehűtöm magam, aztán meglátjuk.

Ó, hát azt sejtettem, hogy nem vidám mosollyal lép majd ki a liftből, és hogy jobb ha nem támadom le kérdésekkel... Csak ember vagyok, nem hülye. Eszembe sincs kérdezősködni, már csak azét sem, mert pontosan tudom, hogy mi történt, hát nem fogom még jobban felhúzni. Tudatosan legalábbis semmiképp.
Így amikor nyílik a lift ajtaja, én maradok elnyúlva a kanapén, tv távirányítóval a kezemben, és csak a fejemet fordítom felé, hogy felmérjem mennyire súlyos a helyzet... Elégé... A zakó már a padlón landol, még csak el se hozza idáig, a kanapéhoz. Azt nem tudom, hogy azért-e mert nem akar ennyire a közelemben lenni, vagy mert annyira nagyon vágyik arra a zuhanyra. Leszek megint öntelt, és az utóbbi mellett voksolok, mert ha nem akarna látni, akkor vissza se jön, hanem szállodába megy. Remélem, hogy nem tévedtem, különben elég hülyén fogja kivenni magát az ötletem...
Csak akkor mozdulok, ha megindul a víz a zuhanyzóban. Lerúgom a cipőmet, a zoknimat, elmegyek a zakóért - a vértől tocsogó zakóért- és elrakom a szennyestartóba - majd holnap elviszi a házvezető nő kimosatni.- és magam is vetkőzni kezdek úgy, hogy a fürdőbe érve már én is meztelen legyek. A ruháimat egy kupacban ejtem a padlóra, ahol jólesik, és ha Nikolai eddig még nem vágott ki ajtóstól, akkor beállok én is a zuhany alá.
Nem mondok semmit, nem is kérdezek semmit, mert nem tudom, hogyan venné az ki magát, szóval igen, én most csak kussolok... Egy tétova mozdulattal a karjához nyúlok, felsimítok bicepsze szíjas izmain, a vállára, majd kezem a tarkójára csúszik (elkerülve a sebet), végül ha még nem vágott ki, lábujjhegyre állok, és forró, követelő szenvedéllyel csókolom meg.
A célom ezzel csak annyi, hogy tudja: itt vagyok. És hogy elérjem: vezesse le rajtam az indulatait.