Valahol egy kicsit talán meglep, hogy Rachel marad a tévé előtt. Nem rossz értelemben, mert a nyakamba ugrás, és aggódás nem hiányzik, csak nem szoktam meg tőle, hogy egészen jól kezeli a hangulataim – a telefonok után másra számítottam -, és még szokatlan.
A képességeiről mindig megfeledkezem.
Szóval még mindig több helyen félreértjük egymást, de legalább próbálkozunk.
A fürdőben lehámozom magamról az inget. Nem vacakolok vele, kirántom a sebből, bár ettől újra elkezd vérezni, nem érdekel, hamar el fog állni. Az összes ruhámat egy kupacban hagyom a padlón, aztán beállok a zuhany alá, és kellemesen langyosra állítom a vizet.
Még a víz alatt is hallom, ahogy Rachel besétál a fürdőbe a tejüveg ajtót odébbcsúsztatva.
Egyáltalán nem vágom ki őt sem a fürdőből, sem a zuhany alól, de a beszélgetést sem erőltetem. Egyszerűen engedem, hogy tegyen kedve szerint, csupán annyival könnyítek a helyzetén, hogy úgy mozdulok, hogy elém tudjon lépni, hozzám férhessen, ezzel legalább arról biztosítom, hogy nem bánom a jelenlétét.
A simítása már kifejezetten jól esik, főleg, hogy még mindig nem ragaszkodik a beszélgetéshez – ott szoktuk elbukni. Figyelem a mozdulatot, ahogy lábujjhegyre emelkedik, a szempilláin megcsillan néhány vízcsepp, a haja feketére sötétedve tapad a vállára, és nem is kérdés, hogy visszacsókolok-e.
Az ép karommal ölelem át a derekát, és húzom magamhoz, hagyom hogy a víz lemossa rólam a vért, végigcsorogjon rajtunk, miközben csókolom Rachelt.
Pár napja határozottan egészségesebbnek néz ki, bár azt még nem tudom, hogy a gyomorfekélye maradandóan javult-e, mikor a tengernyi zúzódását igyekeztem rendbehozni.

Ami az egészségemet illeti: köszönöm, jól vagyok. Ha fáj is még az már nem ugyanolyan, és valamivel többet is kell ennem egy kismadárnak szánt adagnál. Azt hiszem, ennyi elég is lesz rólam.
Nikolai visszacsókol, átkarol, és már csak a fogásából is érzem, hogy most nem is annyira az indulat fűti, inkább valamiféle csalódottság mocorog benne, ami alaposan elcseszi a kedvét is. Még ha így is van: nem értem, hogy miért hangolta le ennyire. Úgy értem, hogy ő valami olyasmit csinált, amitől a farkasok inkább bepörögnek, nem pedig ellenkezőleg. A gondolatait egyre ügyesebben kerülöm el, már csak valamiféle tiszteletből is - ezt úgy kell érteni, hogy ha vele van vízióm, akkor inkább arra figyelek amit tesz, és nem magára a folyamatra, miként megszületik egy-egy döntése-, ezért most tanácstalan vagyok... Ilyenkor szokott az történni, hogy annyira szeretnék segíteni, de a végén csak rontok a helyzetem...
Szóval hacsak ő nem gondolja úgy, hogy felken a csempére, és még itt helyben ejt rajtam jónéhány zúzódást, én nem fogom minden áron felkínálni magam, vagy kiprovokálni. Persze a csók közben megkívánom, mint mindig, csakhogy most simán le tudok állni a nélkül, hogy megint az a frusztrált liba legyek aki úgy néhány nappal ez előttig voltam.
Tehát, ha a csók ritmusa lassul, és évődni kezd, akkor lábujjhegyről talpra ereszkedek, de neki kell előbb eltávolodnia. Ez esetben pedig terelem a témát, bár így is gyaníthatja, hogy nem fogom faggatni a történtekről.
- Rendelek vacsorát. Mit kívánsz? - már egy lábbal kint vagyok a zuhanykabinból mikor beszélni kezdek, és már törölközök mire befejezem. Megvárom a választ, aztán köntösbe bújok, és szándékozom visszatelepedni a kanapéra.

Pontosan én sem tudom, miért vagyok csalódott, hogy miért is vártam mást, vagy többet Tarától. Nem is számít. Tulajdonképpen semmi közöm az életéhez, és gyanítom, mostantól még kerülni is fog engem.
Ez a rövidke bunyó nem hagyott bennem feszültséget, mert részemről semmi tétje nem volt. Én igazából ilyesmitől akkor pörgök be, ha az esélyek jóval kiegyenlítettebbek ennél. Amennyire pedig bennem volt az indulat, azt levertem már Tarán.
Ráadásul most Rachel csókja megnyugtat. Eltereli a figyelmemet, és így sokkal könnyebben verem ki az ostoba szukát és a gyengeségét a fejemből.
Most végig tudok simítani Rachel hátán, fenekén úgy, hogy nem hagyok sötét foltokat a bőrén, de mikor visszaereszkedik a talpára, utána hajolok, és a vállába harapok. Most ez is inkább játékos - apró, villanó kis fájdalommal -, mint durva, csak apró, gyorsan halványuló piros nyomot hagy a bőrén.
Hagyom, hogy kilépjen a zuhanyból, de azért van kérdésem.
- Honnan fogsz rendelni?
Ha tanácstalan, akkor ajánlom neki az asztalon a névjegytartóból az első fakkot, ebben nagyjából húsz különböző étterem kártyáját találja, a legtöbbön szerepel az is, hogy milyen konyhát visznek, úgyhogy rajta áll, ha olaszt, kínait, spanyolt, mexikóit, vagy akármit kíván.
Ehhez mérten csak nagyjából körvonalazom az igényeimet.
- Nekem valami jól átsütött húst rendelj, ha lehet ne szárnyast, egy üveg vörösbort, amit ajánlanak hozzá, és desszertet. Valamit ami nem túl habos. A lakás telefonját használd, pár étteremben már ismerik a számot.
Most, hogy ő már nincs a víz alatt, elzárom a meleg vizet, kicsit előre dőlve megtámaszkodom a csempén, oldalra döntöm a fejem, hogy a sérüléseimet érje legnkább a jéghideg víz, és várok, amíg érzéketlenre hűlnek a sérülések.
Akkor elzárom a vizet, nagyjából megtörölközöm, aztán elmegyek a nadrágomért, amiben aludni szoktam, egyelőre megelégszem ennyi ruhával is. Majd ha már kellően összehúzódott a vállamon a seb, akkor felveszem a pólómat is.
Ez után már csak annyi dolgom marad, hogy elhelyezkedjek Rachel mellett a kanapén.
- Mennyi szabadidőt tervezel magadnak mostanában?
Pontosan tudom, hogy épp felújítják a lakást, írnia kell a látomásai miatt, és komolyan veszi a banda felkutatását is, pont ezért kérdeztem. Rengeteg dologról lemaradt, és még nem tettem le róla egészen, hogy elcipelem pár banálisan hétköznapi, emberi programra, mert azt hiszem, szüksége van rá.
Tudom, hogy én is eltérek a témától, de még mindig vannak kommunikációs problémáink, és tengernyi dologról nem beszélünk...

Először úgy tekintek a névjegytára flakonra, mint az életem megmentőjére. Gyors kaján kívül nem igazán rendeltem még semmit, és kábé ennyi az amennyit tudok a helyi éttermekről. Mikor felnyitom a tégelyt, és előveszem a húsz cégjegykártyát... akkor kezdek csak leizzadni. Kicsit ment a helyzeten, hogy oda vannak írva az éttermek gasztro- irányzatai is. A mexikóit-franciát-kínait zsigerből visszarakom, mert azt a pikáns fűszerezést nem bírom. Egy hagyományos éttermet választok végül... és a telefonálok. Hogy konkrétan mit akarok, azt nem tudom, mert az ételek neveivel is bajban vagyok, viszont (valamiféle író volnék, szóval) megfogalmazom úgy, hogy ez ne sírjon le rólam annak se aki felveszi a rendelést. Elmondom, hogy "mit kívánok", és hallgatom a javaslatokat, amiket hangosan ki is mondok, hogy Nikolai jelezhessen, ha az nem jó. Ha nem jelez, akkor rostonsült sertésborda érkezik háromnegyed óra múlva a hozzá illő körettel, borral és desszerttel, ami ez esetben brauni. A címet már ismerik, ami szintén életmentő... Így hát azzal az illúzióval teszem le a telefont, hogy végre sikerült rendesen elintézni valamit. Eztán pedig megint elnyúlok a kanapén, és úgy ekkor érkezik meg a farkas is. Megjegyzem magamban, hogy biztos elzárta a meleg vizet miután kijöttem, mert a bőre még sugározza a hideget. Olyan, mintha jeges aura venné körül. Tetszik.
- Jövő hétvégén már dolgozok, de az éjszakai munka. Itt nem vállalom annyira túl magam, mint Fairbanksben... szerintem nettó néhány óra marad minden nap. Tervezel valamit?
Öhhhhhm. Neki még nem mondtam mert nem volt itt, hogy próbaképpen baedtam jelentkezésemet a bordélyban ahol a minap mi is voltunk, és már ott helyben részt vettem egy felvételi beszélgetésen. Átmentem, jövő hétvégén kezdek. Azt hiszem most örülnöm kéne, mert hónapokig hiába kerestem megfelelő állást, de tulajdonképpen teljesen hidegen hagy, hogy sikerült.
Ha visszakérdez az állásra, akkor elmondom hogy hol fogok dolgozni, és hozzáteszem, hogy csak pultos leszek, és ki sem kell lépnem a vendégtérre a munkaidőm alatt. Ha nem kérdez, hát én sem teszem.
Ha beáll a csend és a béke, akkor nagy esélyekkel én fogom megingatni mindezt a következő témával.
- Senkire nem emlékezik többé. - gondolok ekkor Tarára, de a neve valahogy nem áll a számra, szóval nem is ejtem ki. - Mr de Lucat se ismerné fel, ha szembe menne vele az utcán, nemhogy téged aki korábban is semleges voltál számára. és maradtál az most is. Talán pont ez a szerencse...

Annyira már én is ismerem Rachelt, hogy tudjam, mi segítség neki. Főleg, hogy eddig minden alkalommal én voltam, aki reggelit, ebédet, vacsorát rendelt, asztalt foglalt és hasonló ügyeket intézett, szóval értékelem, hogy próbálkozik.
Hallgatom a telefonbeszélgetést – csak úgy félfüllel -, és megállapítom, hogy egész ügyesen oldja meg a járatlanságát a témában.
Részemről a választást most ráhagyom, ha a főbb kívánságaimnak megfelel, akkor jó lesz. Bár mire kilépek a zuhany alól, addigra érzem úgy, hogy a vasszöget is megenném, szóval a sértésborda tökéletesen hangzik.
Kényelmesen elhelyezkedem Rachel mellett, de még nem dőlök hátra a kanapén – a borítását kímélendő. A válaszára egy pillanatra, és éppen csak egy kicsit elhúzom a szám. Mindig elfelejtem, hogy mennyire ragaszkodik ehhez a munka dologhoz, és most kénytelen leszek átállni a délelőtti alvásra én is, csak hogy ő melózhasson. Pedig még ott van az a pénz is, amit tőlem nyúlt le... Inkább gyorsan elkanyarodom gondolatban erről a témáról, mert még a végén goromba leszek tőle.
A visszakérdezésére bólintok.
- Igen. Gondoltam elviszlek pár hétköznapi programra, amit az átlagos emberek is szoktak csinálni. Rád fér valami normális... Most még választhatsz, ha van ötleted.
Mert ahogy eddig élt, az sem volt az, de most kezd egyre hajmeresztőbben elrugaszkodni a másoknak természetes valóságtól. Arról nem is beszélve, hogy lazítani mindenkinek kell. Én is szoktam.
Ez után azért rákérdezek a munkára is, de mentegetőzésre különösebben nincs szükség, sem szóval, sem pillantással nem tiltakozom a bordélyban vállalt munka miatt még akkor sem, mikor még nem tudok róla, hogy csak a pult mögött fog állni. A végén is csak bólintással nyugtázom, mert az ő hangján sem érzem, hogy ehhez gratulálnom illene.
Hagyok egy kis csendet, mert még barátkozom a nappali alvás gondolatával, és igyekszem nem gondolni újra arra, ahogy lelépett, és hogy ez a téma még mindig nincs teljesen tisztázva.
A megjegyzésre enyhe értetlenséggel pillantok rá, de Castor nevére felfogom, kiről van szó. Rögtön két kérdésem is van a dologgal kapcsolatban.
- Nem akar, vagy nem tud emlékezni? És miért lenne szerencse?
Nem mintha érdekelne, hogy hogy viszonyul hozzám. Az sokkal inkább, hogy rachel miért aggódik emiatt.

- Valami normális? - kérdezek vissza, két-három nagy pislogást mellékelve. Szerintem ugyanis teljesen normális vagyok. Eszek, iszok, alszok, lélegzem, még csak át sem alakulok. De rendben, ha már választási lehetőséget kaptam, akkor élek is vele. Bár fogalmam sincs, hogy mit kell érteni még normális dolog alatt... A választás viszonylag egyszerű, mert bennem még nagyon él a kép, amint Nikolai mancsai csúszkálnak a selyem lepedőn... - Talán kipróbálnám a jégkorizást... Talán. - Ha van jobb ötlet, elfogadom már csak a béke érdekében is. Ha ő eldönt valamit, annak úgy is kell történnie, és azt hiszem ez alól a "normális" kategória se képez kivételt. Nem mintha olyan szörnyű esemény lenne kimozdulni vele valahová, csak a természetem nem ilyen.
Ami a munkát illeti: neki nem kell átszoknia a nappali alvásra, mert néhány napon belül kész a lakásom, én pedig nem fogom itt zavarni őt - talán csak szabadnapokon, ebben majd még meg kell állapodnunk-, szóval nyugodtan teheti a dolgát.
- Na jó, azért ennyire ne örülj... - csak úgy mellékesen vetem oda, mert a meló dologra csak biccent. Akkor is, mikor még nem mondom, hogy csupán pultos leszek a bordélyban. Mondjuk az se tetszene már, ha rám kiabálna és megtiltaná nekem... De őszintén szólva mindenre számítottam, csak erre nem. Mármint nem arra, hogy csak úgy egyszerűen tudomásul veszi. Megint tévedtem, bevallom.
Mindegy is, ugrottunk. Szóval veszek egy nagy levegőt, és beszélek. Bár igazán nem tudom hogyan tegyem...
- Nem tud emlékezni. Hiszel Te az angyalokban, Nikolai? Már úgy igazából... Mert Tara mostmár igen... Hogy pontosan mi történt, azt nem követtem nyomon. Csak annyi jött le, hogy rosszkor volt rossz helyen. Magához vett egy ember kölyköt, aki pedig kell az angyaloknak. Leegyszerűsítve... a gyerek miatt törölték az emlékezetét. Azt hiszi, csak két éve farkas. - most térünk a lényegre. - Ha Tara beszél rólad - ami nem valószínű-, és kiderül, hogy van aki veszélybe sodorhatja a legfelsőbb hatalom akaratát, úgy megeshet, hogy a te fejedbe is bele akarnának piszkálni. Aztán meg az enyémbe is. Az meg... nem számít. Ez úgyse fog megtörténni.
Elhallgatok, Azt hiszem, egyelőre elég ennyi is. Ha nincs több kérdés, én készen állok témát váltani.

- Igen. Olyasmi, amivel az emberek általában kikapcsolódnak. Vérfarkasok, őrzők, boszorkányok és természetfeletti nélkül. Ahová elmennek szórakozni a családjukkal, a gyerekeikkel, vagy a férjükkel-feleségükkel. Amit te sosem csinálsz.
Hihetetlen, hogy ennyire nem igényli az életébe azokat az apró örömöket, amik másokat előre visznek. Dolgozik három helyen, meghúzza magát egy lyukban, és másokról ír olyasmit, amit jó eséllyel sosem mutathat meg a nagyközönségnek. Már ha hagyják... Mert én nem szoktam.
Sosem vitték étterembe, operába, színházba, táncolni, mittudomén múzeumba, állatkertbe. Persze engem sem minden érdekel az átlagos programok közül, de neki van mit bepótolnia.
A választásra biccentek.
- Helyes. Már úgyis megnyitották a pályákat. Akkor legközelebb korcsolyázni megyünk. Már úgyis régen volt a lábamon korcsolya.
Lehet velem alkudni, legalább valami érdekli, és akkor nem húzhatja a száját, ha elviszem.
Látom, hogy elégedetlen a reakciómmal, és a szúrásra továbbra is kifejezéstelen arccal kérdezek vissza.
- Mit vársz tőlem? gratuláljak, vagy tiltsam meg? Esetleg legyek féltékeny?
Eddig sem kérdezte a véleményemet, csak azért, hogy jót tegyek a hiúságának, nem fogok morogni érte. Főleg, hogy úgyis eldöntötte már, hogy végigcsinálja. Majd fénysebességgel bajba is fog keveredni, tudom előre.
Kíváncsi lennék, mennyire gondolja komolyan, hogy majd csak a szabadnapjain találkozunk, vajon mit gondol, elég lesz nekünk annyi? Eddig is nagyon ment ez a távolságtartósdi... Még jó, hogy nem látok a fejébe.
A témaváltás lehet, hogy segít kicsit a puskaporosodó levegőn...
A kérdésére vállat vonok.
- Kénytelen vagyok. Eggyel már találkoztam, roppant idegesítő, tudálékos, és vaskalapos fickó. Angyalnak mondja magát, bár szerintem ezek a besorolások hibásak. Az isteni igazságszolgáltatás, meg az isten mindenkit szeret szöveg marhaság. Ez a világ igazságtalan és erőelven működik. Az angyalok meg pont olyan önzők, mint bármelyik ember. A démonokkal jobban kijövök.
Ásítok egyet, de nem azért, mert álmos vagyok. A farkasoknál ez a növekvő idegesség, türelmetlenség jele inkább.
- Mondtam, hogy önzők... Ami pedig engem illet, ha megkeresnek, majd meglátjuk, hogy mennyire elszántak ezzel a dologgal kapcsolatban.
Most megvillan az a mosolyom, amit Rachel általában a halálos fenyegetés kategóriába sorol. Hogy az ő fejével is vannak terveik, azzal most azért nem foglalkozom külön, mert a sorrendiség szerint úgy tűnt, előbb én következem.

- Wow... Fel ne húzd magad megint. - zavart vigyor terül el a képemen. - Pont ezt vártam tőled. Mármint hogy mutass valami érzelmet is, mert a véleményed biztosan megvan a dologról. - hogy pontosan mi az, arról nem faggatom, mert ha akarta volna, akkor elmondja. - Nehéz lesz összehozni ezt a kommunikációt, igaz? - Csak egy költői kérdés, mert azt senki nem is remélte, hogy könnyű lesz. Ő sem, és ebben valamiért nagyon biztos vagyok.
Hallgatom a beszámolót a tudálékos angyalról, és a rendszerről, de mire a végére ér, talán egy kicsit csalódottan húzom el a számat. Bennem teljesen más kép alakult ki róluk. Bár való igaz, hogy nem találkoztam még velük, csak nagyon ritkán valaki más szemén át. Azt hiszem, amíg ez így marad, én foggal- körömmel fogok ragaszkodni a saját álláspontomhoz, a nézeteimhez... Ehhez semmi köze a neveltetésemhez, mert nem voltunk hívők, inkább arról van szó, hogy szeretnék hinni valami jóban, mert velem eddig jóformán csak rossz történt. És ha ennek a végén nem lesz valami hatalmas csattanó, és boldog befejezése, úgy semmi értelme nem volt az útnak ami idáig vezetett. Szóval igen, én hinni akarok a jóban, illetve az angyalok jóságában, mert számomra a kettő ugyanazt jelenti. Az okfejtés végén így csak egy "hmm" a válaszom. Mert amíg ő tapasztalatból beszél, nekem nincsenek bizonyítékaim az ellenkezőjére. Tehát ennyi.
A mosolyára - amiről mindig meg kell jegyeznem, hogy felér egy életveszélyes fenyegetéssel - közelebb csúszok hozzá, a kanapén, és egy futó csókért hajolok. Mintha azt mondanám, hogy " azért csak óvatosan"...

A zavart vigyorára, és a védekezésre vállat vonok.
- Miért most érdekelne? Eddig nem számított.
Nem vagyok megsértve, ezt puszta tényként közlöm. Ha nem számít a véleményem annyira, hogy a munka elvállalása előtt beszéljük meg, akkor utána miért kellene elmondanom, hogy mit gondolok a dologról? Már teljesen mindegy, legfeljebb vita lehet belőle, esetleg Rachel önérzetét simogatja, ha féltékenynek lát.
A kérdésére bólintok.
- Nehéz, és az is lesz. Főleg, amíg szinte semmit nem tudunk megbeszélni.
Megvonom a vállam. Nem most, két perc alatt fog gyökeresen megváltozni a kapcsolatunk. Mindketten ismerjük a problémát, legalábbis remélem, hogy eddig már sikerült eljutni. A kiküszöbölése nagyon sokáig fog tartani, ha megy egyáltalán.
A csalódott szájhúzására egy félmosollyal csóválom meg a fejem. Majd Rachel is megtanulja – egyszer talán – hogy felesleges Isten és az angyalok jóságában bízni. Sokszor hétköznapi emberektől, olykor pedig szörnyetegektől, állatoktól, gyilkosoktól kapjuk meg a nagy csattanót, vagy a boldog befejezést. Nem az számít, hogy az illető honnan jön, hanem, hogy milyen befolyással van az életünkre. Én már megtanultam, bár én soha nem is vártam igazán csodára, vagy angyalokra.
Ahogy közelebb csúszik, átölelem a derekát, közelebb húzom, és a futó csókból nem engedem kibontakozni, míg hosszú, szenvedélyes csók nem lesz belőle.
- Nagyon elkeserítő a látásmódom?
Érdeklődöm egy félmosollyal, mikor elengedem.
A falon, a lift mellett felvillan, és rövidet sípol a kommunikációs panel, rövid szöveggel tájékoztat, hogy megérkezett a vacsora, és a futár elindult felfelé a lifttel.
Épp időben, mert kezdtem kifejezetten éhes lenni.
A futár fiatal srác, még nem láttam. Alaposan megnézi magának a lakást, mikor kilép a liftből, aztán engem is, a különböző tépázott sérüléseimmel együtt. Persze ahogy észreveszi magát, zavartan felfüggeszti a bámulást.
Miután lepakolt a konyhapultra fizetek, a szokásos borravalót is hozzátoldom, aztán kinyitom neki a liftet, és miután becsukódott mögötte az ajtó, egy rövid mozdulattal újra elsötétítem az irányítópanelt.
- Mennyire vagy éhes?
A kérdés már Rachelnek szól.

- A nem számít, vagy a nem kérdeztem, az két külön fogalom.De erről ne kezdjünk vitázni. - még védekezőn fel is tartom magam elé a két tenyeremet, annyira komolyan gondolom. Nem mellesleg lassan megérkezik a vacsora, és tudom milyen az, ha morcosan ülünk le az asztal mellé... Hosszú napok várnak ránk, én ezt gondolom.

A futó csók (ami tulajdonképpen csak egy puszi lett volna), megint azzá a csókká vált, amitől forrni kezd a vérem. Ha nem a pokol tüzében fogok égni egyszer, akkor e szenvedélynek lángjai fognak felemészteni. Na nem mintha bánnám. Inkább csak azt, hogy mire levegőért kapkodnék, ő már el is enged. A félmosolyára én egy tele csízzel válaszolok.
- Engem meggyőztél. - vigyorgom még ahhoz amit az elkeserítő látásmódról kérdez. Most valahogy semmi nem tűnik olyan lehangolónak.
A következő percben a liftpanel kijelenti, hogy megérkezett a vacsora. Ez afféle vezényszó is nekem arra, hogy ne akarjak lenge köntösben mutatkozni idegenek előtt. Így amíg a farkas fogadja a vendéget, én eltűnök a hálószobában és magamra kapok valamit. Mire becsukódik a liftajtó a futár után, én egy laza, piszkosszürke melegítő nadrágban, és testre feszülő fekete pólóban kerülök elő. A hajam nedves tincseit egy copfba utasítom éppen, mikor leülök az asztalhoz.
- Fogjuk rá, hogy az vagyok. Bár a múltkori óta egész jó étvágyam van. - azt hiszem, csinált valamit a gyomorfekélyemnek is, mikor a zúzódásokat gyógyította meg rajtam, de ezt ne az asztalnál beszéljük meg.
Én már nem is emlékezek arra, mit rendeltem - egy ilyen csók után farkas éhesnek kell legyen az aki mégis. - de az illata annyira finom, hogy ha egy kicsit is szentimentálisabb lennék, jó eséllyel könnybe lábadna a szemem.
Ha Nikolai kér segítséget a tálaláshoz, vagy csak rosszalló tekintettel néz rám amiért máris bekényelmeskedtem az asztalhoz, akkor persze felállok és segítek amiben tudok. A főzés nem megy jól - szakácskönyv nélkül konkrétan sehogy-, a tálaláshoz viszont még én is értek valamennyit.
- Mondd Nikolai. Te tudsz főzni? - kíváncsiskodom, ha már így felmerült bennem ez a témakör. Hogy nem szokott főzni, azt sejtem, de hogy tud-e, arról gőzöm sincs.

Részemről a kettő ugyanaz. Ha nem kérdezi meg előtte, akkor utána se legyen érdekes a véleményem, mert teljesen felesleges. Már el van döntve, akkor meg halálosan mindegy, mit gondolok róla. Mindenesetre ahogy kéri, nem kezdek vitába, csak egy bosszús fújtatással jelzem a véleményemet erről az egészről. Még valami, amiről nem beszélünk.
Talán nem engedném el Rachelt, ha a vacsora nem érkezne közben, így azonban nem kérdés, hogy a csók nem felvezetése valami másnak.
- Helyes. Már kezdtem azt hinni, sosem fog menni.
Ez most kivételesen nem szemrehányás, sokkal inkább szánom humornak a keményfejűségével kapcsolatban.
Enyhe értetlenséggel figyelem, ahogy Rachel eltűnik a dobogó paravánja mögött. Nekem olyan természetes, hogy különösebben nem zavartatom magam a személyzet jelenlétében, és ő sem meztelen. Mindenesetre ráhagyom.
Mikor előkerül, alaposan végigmérem. Még nem látszik rajta, hogy jobb lett az étvágya. Véleményem szerint nem ártana neki plusz egy-két kiló.
- Ez jó hír. Amennyit eddig ettél, az egy macskának sem lett volna elég.
Kíváncsi vagyok, mennyivel lett jobb a gyomorfekélye, és a változás mennyire tartós, illetve hogy teljesen meggyógyulhat-e, de nem piszkálom, és nem cipelem orvoshoz sem. Egyelőre elég a látható javulás.
Nem bánom, hogy nem segít a tálalásban, ezt megoldom egyedül is gyorsan, és gond nélkül. Nem tudom, vágyik-e alkoholra, úgyhogy a borospohár mellé vizespohár is kerül.
Éppen elhelyezkedem a széken, mikor kérdez.
Egy kis tétovázás után megcsóválom a fejem.
- Nem tudok. Tábortűz fölött elboldogulok, pár nyárson sült, bográcsban főzött étellel, de azt nem biztos, hogy te megennéd. Kétszáz évvel le vagyok maradva a konyhaművészet fejlődésétől.
Megvonom a vállam. Az biztos, hogy amit én tudok főzni, annak ebben a világban nagyon kevesen örülnének.
Részemről valóban farkaséhes vagyok, és nagyon jól esik az alaposan átsütött hús, és még a borral is elégedett vagyok.
Ha magától nem mesél, akkor rákérdezek én.
- Te tudsz?

Hogy egy macskának se lett volna elég, az túlzás. Éppen annyit ettem, amennyit muszáj volt. Egyébként ez jellemzi az elmúlt időszakomat is. Mindenből csak annyit tettem, amennyi tényleg muszáj volt, és semmivel se többet. Kivétel ez alól a munka, de arra meg azért volt szükségem, hogy ne gondolkozzak. Ebből a szemszögből nézve pedig az a napi 16-18 óra munka is, csak a "muszáj" miatt volt.
Ezen rágódok míg Nikolai tálal, aztán már az étel körül forognak a gondolataim. És azon, hogy milyen jóízűen eszik a farkas. Tényleg éhes lehetett már.
- Nem, engem sosem érdekelt annyira az étel, hogy meg is tanuljam elkészíteni... Mármint valami összetettebbet is.. De egyszer megmutathatnád milyen az a bögr... borg... boooo... - ha nem egészíti ki a szót, akkor magamtól nem tudom kimondani a bográcsost, mert ilyesmiről még nem is hallottam. - ... szóval azt... Szerintem nem te vagy lemaradva a konyhában. - bort azt nem kértem, így a vizespoharam mögé rejtem a vigyorom. Iszok is egy kortyot, bár az ételhez még hozzá se nyúltam. Ezen kívánok változtatni miután leteszem a poharamat, és felveszem a villát. Lapátolok rá egy keveset a köretből. Ízlik-ízlik, de ha kajáról van szó, akkor a fekély óta van bennem egy félsz, ami óvatosságra int, ezért most is nagyon lassan eszek. És keveset. Alig a fele fogy el annak, ami a tányéromon van, mikor eltolom magamtól. Csak egy elégedett sóhaj árulkodik arról, hogy tényleg jól laktam.
- Kéred ezt a húst is? Nem nyúltam hozzá. - ezt a végén még hozzá kellett tennem, nehogy azt higgye, hogy konyhamalacnak nézem, vagy valami ilyesmi. Azért ajánlom fel neki, mert tényleg nagyon éhesnek tűnt, én pedig már úgysem eszek többet.
Nem állok fel az asztaltól, míg nem fejezi be az étkezést, és addig többnyire csak nézek ki a fejemből, kattogtatom az agyam, kombinálok... de érdemi témát nem hozok fel a vacsora alatt, legfeljebb a bográcsoshoz hasonlító "semmiségekről" beszélgetünk, vagy nagyokat hallgatunk. Mikor leteszi az evőeszközt, avagy befejezi a vacsorázást, megragadom az alkalmat, hogy felvezessem a következő témát.
- Szerinted képesek vagyunk már veszekedés nélkül beszélgetni? Mármint úgy komolyabb témakörökben.
Kezdésképpen Alaszkára gondolok, azaz az én szemszögemre meg a távozásra, aztán az ő oldalára is. És ott van még az a tartozás, amit a múltkor említett, de semmi köze a pénzhez. Nikolai most még eldöntheti, hogy akar-e most beszélni erről, és én el fogadom, ha nem... De ha belekezdünk, akkor szeretném azt rendesen végigcsinálni. Na jó, nem végig, csak minél tovább.

Számomra nem túlzás, én már rég csonttá fogytam volna azokkal az adagokkal, amiket Rachel elfogyaszt úgy általában.
Valóban szörnyen éhes voltam, de egyébként is alkalmas az étkezésem, hogy mások étvágyát is meghozza. Mindenesetre a kérdésemre a válasz előrevetíti, hogy a továbbiakban is rendelni fogjuk az ebédet, vacsorát, olykor a reggelit is, és a közös főzőcskézés romantikusan hátborzongató felhője is eloszlott a fejünk fölül.
- Bográcsos... - segítem ki a harmadik nekifutása után – Ha nagyon érdekel, egyszer elviszlek, de nem ígérem, hogy jóllakunk.
Én mondjuk nagy valószínűséggel igen, mert régen is megettem, bármit sikerült a összecsapnia a többieknek, de Rachel gyomra lehet, hogy nem fogja értékelni.
- Ne vedd támadásnak, de te mit csinálhattál egyáltalán az elmúlt években, vagy bármikor?
Borzasztóan kimaradt a világból. Nem hallott bográcsozásról, múzeumokba nem járt, sosem korcsolyázott, nem ismerte a számítógépet, és még sorolhatnám vég nélkül. Tényleg érdekel, hogy akkor mivel teltek a napjai.
A kérdésére a tányérjára, majd rá nézek. Egy félmosollyal megcsóválom a fejem. Ha hozzányúlt volna, az sem számítana.
- Ha megfelezed velem a desszertet.
Ajánlom az alkut, hátha bele tudok még diktálni néhány falatot. Tulajdonképpen nem erőltetem, ha rábólint, akkor a főfogás után közelebb húzom hozzá a székemet, és elé tolom a desszertes tányért.
Annyira azért még nem érzem magam romantikusnak, hogy tényleg közösen desszertezzünk közös villa, vagy hasonlók, de a combjára fektetem a tenyerem, míg csipeget a süteményből, és borozok.
Ehhez nekem a csend is megfelel, mert nem érzem kínosnak.
A kérdésére röviden elgondolkozom.
- Ha nem próbáljuk meg, akkor nem fog kiderülni. Igyekezni fogok, ha egy ígéret segít.
Előbb-utóbb muszáj lesz beszélgetünk, és a most rögtön – egyébként jóllakva sokkal nyugodtabb vagyok – semmivel sem tűnik rosszabb pillanatnak, mint bármelyik másik. Már most is késésben vagyunk a beszélgetéssel, azt hiszem.
Ha beszélgetünk, azért ahhoz jobbnak látom áttelepülni a kanapéra.

- Bujkáltam vagy menekültem... - felelem egyszerűen arra, hogy "mit csináltam eddig"... és ha volt is némi jó kedvem, az körülbelül most veszett el. Persze nem kezdek se bunkózni, se flegmázni, vagy csapkodni. Egyszerűen csak ha volt is egy apró szikra a szemeimben, az most kihunyt. Ekkor fejezem be az étkezést, a lábam pedig járni kezd az asztal alatt, bár ez utóbbi fel se tűnik nekem úgy igazán.
A desszertet köszönöm, nem kérem, és ha már úgyis fagyos a hangulat (részemről legalábbis igen), akkor oké, a kanapé remek választás lesz, csak előbb kiveszek egy Heineken-t a frigóból... Mit frigó?! Ez akkora, mint a gardróbom! A kanapéra pedig már a sört kortyolva ülök le. Kevesebb alkohol van ebben, mint a borban, és utóbbit egyébként se kedvelem nagyon, ezért döntöttem a sör mellett.
- Ne ígérj semmit. Majd alakul... - lehúzok még egy kortyot amíg ő is megérkezik (már ha előbb elpakol, vagy valami). Hogy kicsit késésben vagyunk ezzel, azt én is tudom, csakhogy ettől még nem lesz könnyebb... úgy semmi sem.
Lábaimat felhúzom valahogy törökülésbe, szembe fordulok Nikolai-val, az üveget pedig két kézzel fogom, és támasztom a lábaimon ott, ahol a kettő összeér. Rájövök, hogy megint csak az időt húzom, és ezen a felismerésen akár még hisztérikus röhögésben is kitörhetnék, annyira kínlódok, de az is csupán időhúzás lenne. Nem szabad tovább halogatni. Ha robban a bomba, akkor az történjen meg most, ne később... mert kár tagadni, hogy egyre mélyebbre süllyedek ebben a valamiben ami közöttünk van. Tehát akármi lesz ennek a vége (márpedig egyszer vége lesz, ebben biztos vagyok) az szaar lesz, és fájni fog. Az a nem mindegy, hogy mennyire...
- Megfordult a fejeben, hogy szólok neked... mármint arról, hogy eljövök Alaszkából. Aztán ki is vertem belőle gyorsan, mert valahol tudtam, hogy nem engedtél volna el... - nem túl imponáló amit mondok, tudom én... csakhogy ennek most nem feltétlenül erről kell szólnia. - Soha nem függtem még senkitől. Nem is kellett, hogy így legyen. Fogalmam sincs arról, hogyan kell kérni, vagy csak kifejezni magam úgy nagy általánosságban. Egyszerűbb volt eljönni. És hiába fogom fel, hogy lett volna ennek más módja is, még mindig nem értem, hogyan másképpen dönthettem volna... Ezért mondtam múltkor neked azt, hogy nem a Te hibád volt. Csakhát akkor is rosszul fejeztem ki magam, és laza két másodperc alatt a plafonon voltál.
Ennyit a nyitányról, most ő jön.

A válaszra biccentek, és pontosan tudom, hogy beletenyereltem egy kerülendő témába. De a fenébe is, előbb-utóbb muszáj lesz beszélnie róla, ahogy sok minden másról is.
Hallom a mocorgást, bármennyire is próbálja visszafogni magát.
- Rachel... nyugodj meg. Sajnálom, hogy ennyire megvisel a múltad.
Nem akarok vitázni, és a fagyos hangulat is zavar, de főleg az asztal alatti mocorgás neszei. A mondanivalóm halk, és tárgyilagos, szánalom, vagy lesajnálás nyomokban sem fedezhető fel benne.
Egyszer túl kell lennie rajta, de ezt nem akarhatom helyette.
Ha Rachel sörözik, akkor én vodkára váltok. Mire az italos polchoz érek, addigra inkább mégis a whisky mellett döntök. Pedig ritkán választom, most mégis jobban esik. Sok jéggel, legalább duplán.
A visszautasításra bólintok, tudomásul veszem. Akkor hát nem ígérem meg.
Futólag megkísértett a gondolat, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam, és a bőrével hűtsek egy cseppet a sajátomon, de ahogy szembe fordul velem lemondok róla. Már asztalhoz ülés előtt felvettem egy pólót, most nyugodtan hátradőlhetek, és kényelmesen elhelyezkedhetek a kanapén.
Türelmesen várom, hogy belekezdjen. Gondolom, hogy akar, mert látom rajta, hogy készül rá.
Kivárom, hogy befejezze, aztán leteszem a poharam.
- Ezt most jól gondoltad. Nem engedtelek volna el. Egyedül nem. De nem voltam abban a helyzetben, hogy bármiben megakadályozhattalak volna, úgyhogy akár szólhattál volna. Vagy később...
Még én sem tudom, mi ez közöttünk, de vannak elképzeléseim, mennyi az értéke Rachel részéről mindezek fényében. Lehet, hogy tényleg nem kellene ráerőltetnem egy nagy rakás dolgot. Bosszúsan fújtatok egyet.
- Rachel, nem csak neked vannak nehézségeid a helyzettel. Gyűlölöm a függést, gyűlölöm a felelősséget, zavar, ha vigyáznom kell valakire. Az utolsó, akivel önként és szívesen együtt voltam meghalt több, mint száz éve, és azóta egyszer sem vállaltam felelősséget senkiért magamon kívül. Aztán jöttél te, és nem tudtalak hová tenni, de mikor szükséged volt rám, akkor felelősséget vállaltam érted, következményekkel együtt a saját érdekeim elé helyeztem a tiédet, és mire túljutottam rajta, addigra eltűntél egy szó nélkül, a pénzem egy részével együtt. Még szép, hogy felbosszantasz, ha érzelmileg vak és süket vagy rám.
Sóhajtok egyet.
- Megpróbáltam nyitni feléd, többször is, mégis mindig lepergett rólad minden próbálkozás. Nem értem miért. Ha nem akarod, hogy a közeledben legyek, akkor inkább mondanád azt.

Hallgatom a repostot, és csak azt érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek a szégyenben. Már ha annak lehet nevezni azt, amikor úgy érzed, mintha arcon csaptak volna, a fejed egyszeriben megtelik vérrel, és lüktetni, dagadni kezd az egész, miközben te magad már nem vagy nagyobb egy gyufás skatulyánál... Az a vicc, hogy a szégyent, szavainak súlyát átérzem... de még mindig nem értem meg, hogy miről beszél.
-Mert nálam ez sokkal lassabb. Te már túl jutottál rajta, én viszont még gyakran ébredek az égett hús szagára, a sikolyokra... vagy éppen a tudatra, hogy az lehettem volna én is. Ez nem csak azért van, mert én olyan vagyok, amilyen. Hanem a háromszáz év korkülönbség miatt, és azért mert én csak egy egyszerű ember vagyok. Te farkasként sok mindent megéltél a csatatéren, vagy akárhol máshol, így valószínűbb, hogy az ami nekem akkora trauma volt, hogy megnémultam tőle, te átélted volna néhány rossz álommal, vagy hidegrázással, mert bár legyen nagyon ronda dolog, te láttál már annál rosszabbat is... Érted mit akarok mondani? Nálam minden jóval lassabb. És igen, a múltam miatt még inkább. Talán éppen ezért nem gondoltam arra, hogy téged miként érint az, hogy eljöttem. Túl sok volt. Összezavarodtam. Két hétig ki sem mozdultam a lakásomból, és tudod mit csináltam? Jóformán a nap 24 órájában ültem az ajtó előtt pisztollyal a kezemben, és gondolkozás nélkül fejbe lőttem volna bárkit aki belép. - egy normális ember nem csinál ilyet, de ezt hagyom kimondatlanul ott a mondat végén. Tudtam é eddig is, hogy nem vagyok normális, verbális megerősítés még tőlem se kell rá. Alaposan meghúzom az üveget, mielőtt újra megszólalok. A lassú felfogást ennél jobban már nem tudom elecsetelni, és ismételni se fogom magam.
- Nem pergethetek le magamról semmit amit észre se veszek. Egyébként is tisztáztuk már hogy akarlak, és hogy te is engem... ez számomra nem kérdés. Szerintem most inkább olyan dolgokat kellene nagyító alá vennünk, amiket nem mondtunk ki eddig. A sérelmeket. Mert biztosan akad még belőlük azon felül is, amit eddig elárultál.

Befejezem, és meghúzom a whiskymet. A magyarázatra megcsóválom a fejem.
- Félreértesz. Én nem várom, hogy egyik napról a másikra tedd túl magad a traumáidon, vagy a szörnyűségeken, amiket átéltél. Nem lehet mindenki olyan érzéketlen vadállat, mint én. -nekem nincsenek ilyen hosszan kísértő megrázkódtatásaim. Hibáztam, levontam a tanulságot, de legfeljebb csak két-három álmatlan éjszakát okoztak, aztán továbbléptem. - De ha nem megy egyedül, akkor ne fojtsd el, és fordulj magadba, mert sosem fog semmi változni. Ha segítségre van szükséged, akkor kérj segítséget.
Nem az a lényeg, hogy én farkas vagyok. Az a lényeg, hogy a büszkesége, vagy a félelmei miatt megreked egy adott ponton, és nem javul semmi, talán még romlik is. Ettől csak becsavarodik, és nem lehet megmaradni mellette.
- Nem számít, ha lassú, nem érdekel. Csak haladjon. Egy hete még semmit nem tudtam rólad. Tényleg semmit. Ez nem normális, Rachel, lásd be. Főleg, ha tényleg akarsz. Nem akartam ragaszkodni hozzád, de mégis megtörtént, és próbáltam ott lenni neked. Nem vagyok könnyű eset, ezt belátom, de egyértelmű voltam. Te pedig nem is akartad észrevenni, mert befordulsz, és összezavarodsz. Ez nem egyszereplős játék, jó ha tudatosítod magadban.
Ami a sérelmeket illeti, megcsikordul a fogam. Nagyon nem akarok ebbe belemenni, de megígértem, hogy partner leszek a beszélgetésben. Ha hallani akarja, akkor legyen.
- Persze, hogy van, de ha kimondatod velem, akkor ez már így marad... - ezt igazából magától kellene megértenie, de most már nem számít. - Rachel kihoztalak abból a házból, és nem egy szabályt megszegtem vele. Tisztában voltam vele, és úgy döntöttem el, hogy megteszem, hogy nem vártam el érte köszönetet. Tudtam, hogy rohadtul meg fogom szívni, de bevállaltam, és a végén arra kellett hazaesnem, hogy aki miatt egészen eddig hagytam magam, az már az elején otthagyott egy büdös szó nélkül! Nem azt vártam, hogy légy hálás, de egy rohadt papírfecnit hagyhattál volna, vagy egy üzentet. És mikor idejöttem, kibaszottul nagy szemeket meresztettél rám, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, és még egy „ne haragudj, bocsánatot kérek” sem tudott kicsúszni a szádon. És nem azért, mert nem tudtad, hogy mondd, hanem mert fel sem merült benned, hogy szükség lenne rá. Ezért jöttem, és nem a rohadt pénzért. Nem viselem jól, ha megaláznak, és az elmúlt hónapokban bőven kijutott belőle, az egészre pedig te tetted fel a koronát.
A poharam már üres, de most, ahogy összeroppan a markomban az üvegszilánkok és a jégdarabok mellett vízcseppeket szór a térdemre, a kanapéra, és a földre is. Egy bosszús pillantással szórom le a tenyeremről a maradék szilánkokat. Most beszélünk, nem takarítunk, úgyhogy ha Rachel fel akar kelni, akkor – nem olyan finoman, mint szeretném – visszahúzom a kanapéra.

Úgy tűnik, hogy nem én értem félre őt, hanem fordítva.
- Nem arról van szó, hogy te milyen vagy. Azt próbáltam ecsetelni, hogy mennyire más értékrendünk és ingerküszöbünk van... - helyesbítek, aztán el is hallgatok, mert nem akarom belefojtani a szót. Ugyan már...
És az a segítség dolog megint egy olyan téma, ami közel sem olyan egyszerű, miként azt Nikolai felvázolja. Nem a "kérek egy kávét" a lényeg, mert ilyesmit abszolút nem esik nehezemre kérni... de amint komolyra fordul a dolog, eszembe se jut, hogy bárkit is segítségül hívjak. Egyedül vagyok többnyire a gondjaimmal is, ha másra nem is, arra megtanított a nevelőintézet, hogy amíg csak magamra számítok, nem érhet csalódás. És lőn... Tök jól meg voltam egyedül, a magam csendjében. Csakhogy most már itt van Nikolai is, és fogalmam sincs mit kellene tennem, hogy jó is legyen, hogy működjön. Márpedig ő elvárja, hogy neki ne is kelljen mondania, egyszerűen csak érezzek rá mit kell tennem... Ez nem megy. Fogalmam sincs mit kell tennem. Mégis honnan a fenéből tudnám? Ha lenne bennem egy cseppnyi is abból az ösztönből, amire sejtem hogy gondol, és értelemszerűnek veszi, hogy meg van bennem: akkor el se jöttem volna Fairbanksből. De már megint csak olyasmikről agyalok, amiket inkább ki kellene mondani. Meg is próbálkozok vele a "nem egyszereplős" kijelentés után.
- Nem tudom hogyan kell, oké?! Olyasmiket veszel természetesnek, és vársz el tőlem - jelzem, hogy joggal- amiket egy átlag embertől szoktak. Nem kisebbrendűségi komplexus miatt mondtam azt neked a minap, hogy alapjaimban vagyok elcseszett. A bizalom részemről nem azt jelenti, hogy rád tukmálom az életem minden apró kis momentumát. Nálam már az is bőven bizalmi kör kategória, hogy egy asztalnál ettünk, vagy hogy beültem melléd az autóba. Érted a különbséget?
A következők hallatán...először csak eltátom a számat, mert ledöbbent az amit mond.
- Nik... Írtam levelet. Még másnap, Kanadából. - amit valószínűleg nem kapott meg, különben meg se említené. De most nem ez a lényeg, hanem egy másik félreértés. - NEM így volt... Nem a bocsánatkérést felejtettem el, mert éppen ennyit írtam a képeslapra is amit küldtem. Azt nem vettem tudomásul, hogy téged érintene bármily nemű veszteség amiért leléptem... - pohár vastag üvegfala roppan bánatosan, ezzel egy időben meg én is bosszúsan horkantok, miközben közelebb csúszok hozzá a kanapén, és nyújtom a két kezemet felé. - Gyerünk, nézz belém. Most nincsenek víziók, se alkoholmámor, se más zavaró tényező. Nézz belém, és megmutatok mindent.
Ha megint csinálná azt a gyógyítást, csak ez úttal nem sérülésekre koncentrálna, hanem rám, akkor nagy eséllyel sikerül is...

A javításra bólintok. Ezzel én is tisztában vagyok. Meg azzal is, hogy nem arról van szó, hogy én milyen vagyok, hanem hogy ő milyen.
A következő válasznál kezdem tényleg nem érteni, hogy lehet, hogy valaki tényleg ennyire süket és vak legyen bizonyos dolgokra. Ez az ösztön mindenkiben benne kell, hogy legyen. Nem hiszem el, hogy nincs! Még ha nem is farkas... ez az átlagemberben is benne van.
- Egy költözés nem apróság, ahogy egy véres bosszú sem. Nem várom el, hogy mindenről beszámolj, de azért ennél kicsit több dologról kellene tudnom. Az hogy beülsz a kocsimba, vagy együtt ebédelsz velem, édeskevés hozzá, hogy ne veszekedjünk állandóan, és együtt is legyünk, jelentsen ez bármit...
Nem tudom eldönteni, hogy becézni próbál, vagy csak elharapta a nevem, mindenesetre végigfut tőle a hideg a hátamon. Sosem szerettem a rövidítéseket. Az őszintén meglep, hogy írt, ahogy az is, hogy nem kaptam meg.
- Tévedtél. Akár át is térhetünk a te problémáidra...
most már megpróbálom lapozni a témát, de ahogy közelebb csúszik hozzám, már tudom, hogy esélytelen, mert ezt végig kell játszanom, hacsak nem hagyom faképnél.
- Rachel ez beszélgetésről szólna...
Nem tudok koncentrálni, ahhoz túl ideges vagyok, és még sosem próbálkoztam energiáramoltatással emberbőrben.
Azért kinyújtom a kezem, de nem a kezét fogom meg, sokkal inkább fektetem a tenyerem a nyakára, az ütőere fölé, vagy a szíve fölé, mindenképpen a csupasz bőrére.
Közelebb hajolok hozzá, hátha az illata segít az idegességem csillapításában, a koncentrálásban, és végig tudom csinálni amit vár tőlem.

Nem, ez nem így működik, nem ugrunk innen sehová, mert megint marad az egész olyan elcseszett, amilyen volt. Rendben, a napokban viszonylag jól elvoltunk, de ha jól értem, a problémáink nem múltak el. Minél hamarabb tisztázzuk, annál valószínűbb, hogy lehet még kezdeni valamit ezzel a... kapcsolattal. Szóval nem, nem ugrunk a témáról, és meg is rázom a fejemet, hogy megerősítsem ebben.
- Hiába beszélünk, amíg nem értesz meg... szükséged van erre, hidd el. - azt nem vallom be, hogy pontosan én sem tudom hogyan kell ezt csinálni, vagy azt hogy sikerül-e egyáltalán, és hogyan fog sikerülni.
Mikor látom, hogy benne van - illetve próbál partner lenni ebben is- akkor nem kell közelebb hajolnia, megyek én magamtól. Ha engedi, akkor az egyik lábamat átemelem a csípője felett, és szemből ülök az ölébe. Hóna alatt felnyúlok a lapockáihoz - óvatosan, nehogy belenyúljak a sebekbe- aztán államat a jobb vállára támasztva ölelem át. Ha felnyúl hátul a pólóm alá, relatív terjedelmű nagy terjedelmű csupasz bőrfelületet fog találni, ez a póz pedig talán könnyít valamennyit azon, hogy megnyugodjon. Nekem mindenesetre nem esne nehezemre elaludni sem így. A test forró, az ülés kényelmes, és én nem is húztam fel magam annyira, hogy nehezemre essen lehiggadni.
Bele telik néhány percbe - már majdnem feladtam- mire megérzem őt, és azt a természetellenes forróságot magamban is, nem csak a testemen. Persze most is előbb az ugrik be, hogy mi az amit vissza akarok tartani előle, így ha máris belém lát, akkor egy be nem teljesedett víziót lát az én szemszögemből, saját magáról... a találkozásunk első napja volt, pontosabban az a pillanat, amikor felkent a falra, és nem tudta eldönteni, hogy széttépjen, vagy megdugjon. A látomásban az előbbi mellett döntött, de én csak annyit láttam belőle, hogy megharapott. Azt hiszem, éppen akkor alakult át előttem.
A kép élesen vált egy újabb vízióra, ezt már az ő szemszögéből látom, és saját magam szerepelek rajta. Semmi különös, csak az alaszkai lakásom előtt fekszem a járdán, a szemeim kibuktak gödreikből, a fejem alatt pedig egyre nagyobb tócsában áll a vér. A szaga mindent elönt, de nem undorodok tőle, mert Nikolai szemszögéből láttam, és őt ez nem taszítja. Több járókelő felsikolt mikor észrevesznek. Nikolai még felfedezheti saját előre, a nyakamhoz nyúló kezét a homályos képben mielőtt még erőszakkal kezdek koncentrálni valami teljesen másra. Ez amúgy is csak egy vízió volt - nyilván, mert még életben vagyok. - csak... szar volt így látni magamat, így hát bennem hagyta a nyomát. Egyébként ennek semmi köze nem volt a távozáshoz.
A lényeg, avagy amiért kibuliztam ezt az eseményt, az eztán következik.
Egy áruházi posta, Torontoban. Magát a kártyát nem tudom tisztán felidézni, és amit írtam rá, az is nagyon homályos, csak Nikolai címe vehető ki rajta, és az álneve, amire címeztem. Ezt könnyebb felidézni, mert még mindig tudom a címét. Ez a pár, zavaros emlékkép nem is annyira lényeges most, itt. Nem azt akartam bizonyítani, hogy tényleg küldtem neki egy kártyát, hanem azt, hogy mit éreztem közben, és hogy mennyit jelent nekem. Szavakkal úgyse tudnám kifejezni, mert én nem tudom, hogy mit jelent, így meg csak félreértjük egymást. Megint.
Nem tarthatunk még egy percnél sem, ezért még nem is sietek. Kicsit tanácstalan vagyok, mert eddig csak írtam ilyesmiről, de nem csináltam. Szóval maradok a paraszt módszernél: újra és újra felidézem azt a zavaros emléket a postán, és ez alkalommal nem analizálom, mi kavarok bennem, csak megint átérzem.
Mire úgy hiszem, hogy ennyi elég volt, Nikolai talán meg tudja magában fogalmazni, de én maradok "süket és vak" azzal kapcsolatban, hogy amit iránta érzek, azt Hollywoodban reménytelen szerelemnek gúnyolják. Ha eddig nem távolodott el, akkor most én bontakozok ki az ölelésből.
- Látod? Fontos vagy. - suttogom rekedten. Teljesen kiszáradt a torkom. - Ne hidd azt, hogy teljesen meg tudsz változtatni. Én az a fajta vagyok akit nem lehet... akárhogy is igyekszem. Fogadd el, hogy valószínűleg képtelen vagyok ennél többre.

Így tényleg nem haladunk. Legalábbis nem a megértés felé, ez biztos.
- Fogalmam sincs, mire lenne szükségünk...
Ezt csak az orrom alá morgom, de azért hallhatja. Kezdek tanácstalan lenni. Ha egyszerűen nem tudunk meglenni egymás mellett, annak ronda vége lesz, ez most tudatosul bennem először ennyire kristálytisztán. Eszemben sincs Rachelt a száz éve halott feleségemhez hasonlítani, de bevillan, Lacey-vel mennyire egyszerű, magától értetődő, és természetes volt minden.
Most is magától értetődik és természetes, hogy Rachel mellett vagyok, csak éppen rohadtul nem könnyű semmi. Hol cafatokra tépném legszívesebben, hol bezárnám a lakásba, és csak akkor engedném ki, ha már az összes rohadék vérbe fagyva fekszik a lábtörlőn, aki miatt nem tud túllépni a múltján, és még sorolhatnám az ellentétes érzéseimet.
Hagyom, hogy elhelyezkedjen, az egyik tenyeremet a pólója alatt a derekára simítom, a másikat a hátára, az orromat a nyakához hajtom.
Borzasztó nehéz koncentrálnom, a bőre illata sem mindig segít. Hol érzem a nyugalmat, amit keresek, hol pedig az összes érzékemet megvadítja.
Végül mégis sikerül. A jelenet a fejéből szélesvászonra dobja magát előttem, nekem pedig végigszalad a hátamon a hideg az egésztől. Nem azért, mert kívülről tényleg vadállatnak nézek ki, hanem azért, mert ez a kép bennem is felmerült akkor...
A másodiktól legalább három fokot ugrik a testem hőmérséklete, a karom pedig végig libabőrös lesz tőle. A vér tömény szaga azonban valóban nem taszít.
Egy pillanaton múlik csak, hogy megszakadjon a kapcsolat, de Rachel időben vált.
Az érzései újra meg újra áthullámoznak rajtam, és bár nem mondhatom, hogy nem mutat újat, de egy jó részükkel már tisztában voltam eddig is. Az intenzitásuk viszont tagadhatatlanul felgyorsítja a pulzusomat, a tenyerem súlyosabban simul a bőrére, a lélegzetem pedig felületesebbé válik.
Végül hagyom, hogy hátrébb hajoljon, és a kapcsolat megszakad, de az ölemből még nem engedem ki.
- Tudom, hogy fontos vagyok, és nem akarlak teljesen megváltoztatni. Három dolgot akarok. Először, hogy a közeledben legyek, másodszor, hogy ne zárj ki teljesen, harmadszor, hogy teljes életet élj, mint a normális emberek. Figyelj...
Most szorosabban ölelem magamhoz, mint az előbb, az arcomat úgy simítom a nyakához, hogy a pulzusa az állkapocscsontomon doboljon.
Ezúttal sokkal könnyebben megy az egész, bár ő csak az én szemszögemből láthatja az egészet.
Mint egy rosszul megvágott film...
Az első körben magát láthatja, ahogy felém nyújtja a telefonját, és vár, én pedig ezúttal hagyom, hogy átérezze az értetlenséggel vegyes kíváncsiságomat, amit az illata, és a megjelenése az első pillanatban kiváltott. Ez csupán rövid, impulzusszerű kép, ahogy az is, ahogy nevet a saját feltételezésén, amivel egy vérfarkashoz hasonlít, A hangsúlyos a mosolya, és a kínálkozó játék derűs izgalma, amit akkor és ott fellobbantott.
Egy pillanatnyi villanás, ahogy zavartan az ajtómban toporog, bennem pedig végigremeg a bizonyosság, hogy ő az enyém (Hogy ez nem egészen így igaz, arra csak később jöttem rá, itt még nem számít), és a vele járó elégedettség.
A következő néhány szívdobbanás kép nélkül is megszédítheti, olyan erősen, töményen érezheti a saját illatát a vízesés belekeveredő párájával, és az erdő hihetetlenül éles egyéb illataival, ahogy azt is, mennyire vonzó, mennyire felkavaró, szinte a nyelvén érezheti a saját ízét.
A következő kép, ahogy a lakásomban áll, és éppen pattogósan rendre utasít, amiért elvárom, hogy féljen tőlem. Engem ez borzasztóan mulattat.
Megint vált a helyszín, az időpont is, ő nedves hajjal a köntösömben, én pedig szörnyen megkívántam abban a pillanatban, ahogy megláttam. Nem volt kérdés, akarom-e a hetet, amit kért tőlem, legfeljebb, hogy mennyire bosszant a tény, hogy nem akarok nemet mondani.
A pillanat, következik, ahogy megjelenik az ingemben, és a gondolataim elsötétülnek, csupa zavaros, egyenként is letaglózó erejű érzelem szabadul el. (főleg ahogy szinte fejbe vág a vágya illata) Megkívánás, kínzó kényszer, hogy megharapjam, vad indulat, a testét akarom megkapni, olyan szexre vágyom, amitől teljesen összetörne, arra, hogy széttépjem cafatokra, megijedek magamtól, mert ennyire sok száz éve nem vesztettem el a fejem, a kontrollt csak úgy tudom visszaszerezni, hogy hagyom a testem átalakulni. Néhány villanás az éjjeli erdőből, vad száguldás, puha avar a mancsaim alatt, szörnyű düh, zavaros, kusza érzések.
Élesen vált a kép, fájdalom hullámzik át rajtam – és ezzel most rajta is – ahogy a sebeimbe mar. A leghangsúlyosabb mégis, ahogy villog a szeme. Tényleg szeretem, hogy ilyen vakmerő és botor módon nekem mer jönni. Az a pillanat, ahogy vértől csatakosan, indulattól és vágytól egyszerre fűtve csókoltuk meg egymást most mindkettőnk bőrét tűzforróvá hevíti.
Újabb éles váltás, megnézheti, milyen gyönyörű, mikor a boldogságtól ragyog a szeme, megváltozik a mosolya is, ahogy a nagyestélyiben, szikrázó gyémántokkal a nyakában forog a tükör előtt, én pedig ezúttal az örömének örülök.
Most következik az a kép, amikor hiába mentem elé. A parkolóban heverő biciklije, szétszórt holmija láttán olyan pusztító, őrült harag borult rám, hogy most jobbnak látom egy kicsit leárnyékolni, mielőtt túl sok lesz neki. Egy-egy villanásra láthatja, ahogy a GMC-be szórom a holmiját, ahogy a holsápadtra vált biztonsági szolgálatosok megmutatják a biztonsági felvételt – a szemükben láttam, mennyire ijesztő vagyok - , később a pillanatot, mikor megérzem az ő illatát, az égett hús bűzét, a következő villanásban a saját sápadt arcát láthatja, a remegő kezét, aztán nem kapcsolok időben, még egy villanást arról, ahogy az egyik elrablója combjából a szívverése ütemére spriccelni kezd a vér az agyaraim nyomán, és szédítő erővel söpör végig rajtam – és ezúttal rajta is – a gyilkos indulat, a gyorsan múló elégtétel, ahogy csont ropog, hús szakad, és valaki élesen sikolt.
Egy pillanatnyi vakfolt jön, aztán felismerheti a látomásaiból a hegyi falka tanácstermét, és az alfa farkast, ahogy szemben áll velem. Egyszerre vagyok pokoli dühös, és aggódom is, de most érezheti, ahogy mindezt bent tartom a pajzsom mögött. A velem szemben álló farkas nyakszirtjén így is borzolódik a szőr. Próbálok higgadtan és tárgyilagosan kommunikálni.
~Ő az enyém! Vele kapcsolatban minden az én döntésem, és most megyek. Csak azért jöttem, hogy én szóljak, és ne Mortimer.~
~Itt maradsz, vagy...~
A mondat vége elvész egy pár másodperces teljes vakfoltban, a következő felvillanó kép az üres lakásom, a bútorápoló friss és orrfacsaróan erős szaga mellett alig érzem Rachel illatát. A laptopon villog egy led, felvillan egy értesítő a kiürített bankszámlámról. Egyébként érezheti, mennyire kimerült, és meggyötört voltam akkor, fizikai fájdalmat és nehézséget okozott a talpon maradás is, de ahogy a gyanú végigfutott rajtam, háttérbe szorult a nyűgöm.
A lakása üres, a haragom, a keserűségem szinte tapintható, mikor rájövök, hogy eltűnt. Nehéz lenne szétválogatni az érzelmeket, de meglegyintheti a fájdalom, a csalódottság, a düh, a felháborodás, a többi csak nyomasztóan súlyosan telepszik a nyakszirtjére, és érezheti, hogy feszülnek a bordái a benne megvaduló elgyötört farkas miatt.
Itt szakítom meg a vetítést, és a kapcsolatot, lehet, hogy már így is túl sok volt a roppant intenzív érzéseimből, vagy az információból. Még én is kimerültem tőle kissé, most szinte kapkodom a levegőt, ahogy felemelem a fejem, és kihúzom a kezem a pólója alól.
Tudom, hogy egy farkas érzéseinek intenzivitása és erőssége megterhelő lehet, főleg amilyen vadul olykor tomboltak bennem, de egyrészt akartam, hogy tudja, mit váltott ki belőlem, ahogy egyre régebb óta ismertem, másrészt nem is mindig tudtam időben árnyékolni belőlük, ez ugyanis nem volt megtervezett, csak a hirtelen legerősebben felidéződő emlékeket akartam megmutatni, mert mindezt szóban sosem mondtam volna el.

Szeretnék tiltakozni, és elmondani, hogy szó sincs arról, hogy ne akarnám őt a közelemben tudni, vagy arról, hogy kizárnám őt. Inkább arra kell rájönni, hogyan engedjem be. Meglehet, hogy teljesen sosem fog sikerülni, de az nem azért lesz, mert ő nem volna elég jó, hanem mert én vagyok kevés. Ez ennyire "egyszerű". Csakhogy nem mondhatom el neki, mert most ő következik a vetítésben.
Mikor a nyakamra hajtja a fejét, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom amit mutatni akar, de nem is zárkózok el előle. Szemhéjaim lecsukódnak, a lelki szemeim pedig inkább félve nyílnak fel ahogy újra egymásra hangolódunk.
Nos... igen. Pont olyan szerencsétlenül néztem ki azzal a telefonnal a kezemben, ahogyan éreztem is magam. Odamenni egy vadidegenhez, mert az hasonlít egy kitalált figurára, te jó ég! Elment az eszem! Igaz, hogy az a karakter nem is idegen volt -részemről nem- és nem én találtam ki. Maga a koncepció, azaz a kivitelezés volt szerencsétlen. De Nikolai tulajdonképpen még el is szórakozik rajta, így pedig én is. A következő képkockákból kiderül számomra, hogy mindketten ugyanúgy éltük meg azt a játékot, ami az első -részemről- ártatlan beszélgetés apropójából játszottunk. Mint utólag kiderült, ő nem is játszott, csak magát adta, de őt sem szórakoztatta kevésbé.
Még ezen tűnődök a következő blokk alatt is, így az érzelem ami ott az ajtaja előtt toporogva hasított belé, számomra beazonosítatlan marad, mert máris ugrunk tovább, és újra valami megmagyarázhatatlan vág fejbe. Levegőt sem tudok venni, annyira meglep, és valami mar, feszít belülről. Valami nagyon kell, de én most a valóságban nem tudom, hogy mi az. (Kezdek már fáradni, a szemeimet is hiába próbálom felnyitni, máris ragadnak le/vissza.)
Megint váltunk, és az itt látottakon fáradtan felkuncogok. Amit én látok magamon -mégpedig, hogy hőbörgök: hagy ne kelljen már félni tőle- én szánalmasnak tartom, de Nikolai ezen is jól szórakozik, és ez az ő mozija, hát én is jól mulatok. Egy huszáros vágással váltunk, és az itt tapasztaltakkor megint forróság önti el az ölemet. Nem a saját látványom miatt -ugyan már!- az hat rám így, ahogy az orosz megkíván... aztán pedig egyszerre akar birtokolni és elpusztítani egyaránt... Mire átvillanunk az erdőre, a pulzusom már az egekben jár, de ettől is csak még ólmosabb fáradtság telepszik rám. Talán egy kicsit el is alszok, mert fel felderengek magam előtt abban a ruhában, de a következő tudatos kép már a bevásárlóközpont biciklitárolójában fogad, és azt érzem, hogy rohadt dühös vagyok. Ezt a részét ismerem. Már az érzelmekét. Tudom milyen ennyire begurulni, volt már, hogy az orrom vére is elindult ezért.
Belőlem is elégtételt vált ki látni, hogy megdöglenek azok a rohadékok, bár az enyém nem múlik olyan gyorsan mint Nikolai-é...
Még látom őt, beszélni egy másik farkassal az alaszkai hegyi falkából, és azt is, amikor hazaér, de amit ott érez az már túl sok nekem. Ájulásig fáradok.
Ha el akar engedni, akkor lazán omlok le róla, mint egy takaró, ha már nem tartja semmi. Hiába is pofozna, maximum csak dünnyögök valamit válaszképpen. Nincsen baj, csak nagyon mélyen alszok.

Most éppen nem gyanúsítottam vele, hogy nem akar maga mellett tudni, csupán közöltem vele a tényeket. Én ezt várom tőle, vagy inkább tőlünk?
Nem csak ő fárad miközben rám figyel, de belőlem is sok energiát kivesz ez a hosszú összehangolódás, és az irányítása. Sosem csináltam még ilyet, komoly koncentrációt igényel, arról nem is beszélve, hogy sosem teregetem így ki az érzelmeimet.
Hogy voltak olyan pillanatok, mikor Rachel nem is vette az adást, arról nem tudok. Ha később sem fog rá emlékezni, halálbiztos, hogyha kiderül, akkor én soha többet az életben nem vállalom ezt a fajta érzelemmegosztást.
Mikor megszakad a kapcsolat, érzem, ahogy kifut belőle a tartás, így nem is engedem el. Rövid vizsgálat után megállapítom, hogy csak alszik – a békés szuszogás erről árulkodik, úgyhogy inkább felnyalábolom, és az ágyba fektetem.
Én is elmondhatatlanul álmosnak érzem magam, úgyhogy miután lekapcsolgattam a villanyokat és elpakoltam, amit muszáj én is lefekszem.
Úgy tűnik, most nyugodtan alhatok majd mellette. Ő is mélyen alszik, és ezúttal én is sokkal kevésbé éberen fogok...


***

Tényleg nagyon jól aludtam éjjel, nem ébredtem fel semmire. Ezt részben a kimerültség, részben Rachel nyugodt éjszakája számlájára írom. Hat óra alvás után frissen ébredek, és miután egy pillantással felmérem, hogy rachel még mindig békésen és mélyen alszik, magára hagyom a „hálóban” és csendben átöltözöm a futáshoz. Arra az esetre, hogyha mégis felébredne, hagyok egy cetlit az asztalon, miszerint futni mentem.
Másfél órával később érek haza, ezúttal személyesen hozok reggelit visszafelé jövet. Még minden friss, és ropogós, én meg is reggelizek, mivel úgy látom, Rachel még sokáig fog aludni.
Utána kihasználom a csendet és nyugalmat, és a laptommal leülök a kanapéra, hogy két perc alatt teljesen belemerüljek a munkába. Csak néha fülelek, hogyha közben Rachel felébred, azt észrevegyem. Sokáig csak a békés szuszogását hallom ilyen alkalmakkor, ezért egyre ritkábban ellenőrzöm, hogy alszik-e még.

Álmodtam. Reményről, vágyról, akaratról, egy álomról, haragról, csalódottságról, tehetetlenségről, és igen, gyűlöletről... Kaptam akkora érzelemhullámot tegnap a farkastól, ami nemhogy 11 órára kiütött, és ezt az időt végigálmodtam mindennel amit korábban mutatott a Nikolai, de amikor magamhoz térek, nem is tudom, hogy pontosan mit érzek...
Fekszek hát lehunyt szemmel még vagy úgy fél órát, és igyekszem felmérni, hogy pontosan melyik bolygón is vagyok, mikor egyszer csak, úgy minden figyelmeztetés nélkül felpattanok. Az "álom" még nem ment ki a szememből, azt sem tudom, hogy hol vagyok, ellenben határozott, hosszú lépésekkel indulok a kanapé felé, illetve a lakás ahhoz a pontjához, ahol Nikolai-t sejtem. Hacsak nem lép fel a merénylet ellen, én két tenyerem közzé fogom az arcát, megcsókolom, és úgy préselem hozzá magamat, hogy az már fizikai képtelenség. Nem tudom mi ütött belém mert ez eddig még egyszer sem fordult meg a fejemben reggel. Valahogy fontosabb volt a kávé és a fogmosás. Most mégis úgy csókolom, mintha az életem múlna rajta, vagy mintha már évek óta nem is láttam volna, de ez idő alatt megvesztem a hiányában... Megvesztem... Mikor bevillan, hogy mi történik, erőnek erejével fejtem le magamat róla, mielőtt meggyilkolnám a reggeli szájszagommal.
Amit tegnap este csináltunk, azt nem halandó testre tervezték. Ezért aludtam el a végén, ezért álmodtam mindent, és ezért vagyok most feltöltve... vele. Az én testem másképpen dolgozza fel a természetfeletti érzelmeket.
- Reggelt... - dünnyögöm, majd újabb erőt veszek magamon, hogy eljussak a kávéfőzőig. Mint a filmekben, meg kell dörzsölnöm a szememet miután a kijelzőre nézek, mert nem akarom elhinni amit látok. - Nem mondod, hogy délután egy óra?!