Részemről belefeledkeztem a munkába, így azt nem veszem észre, mikor Rachel felébred, csak a léptei neszére figyelek fel. De amilyen gyorsan, és határozottan érkezik, nagyjából annyi időm van, hogy hátradőljek a kanapén, magára hagyva a dohányzóasztalon a laptopot, és máris hozzám simul, csókol, de olyan szenvedéllyel, ami még engem is meglep.
Nem mintha nem élvezném. Szorosan átölelem a derekát, az ölembe húzom, és visszacsókolok az ő ritmusában, az egyik kezemet a tarkójánál a hajába simítom, határozottan markolok a sötét hajzuhatagba, de nem fájdalmasan. Legalábbis nem igazán fájdalmasan.
Mikor észbe kap, csak a csókból engedem kibontakozni, a szoros közelségből és az ölelésemből nem.
- Neked is jó reggelt.
A vigyorom szinte szemtelenül elégedett, mintha nem is vártam volna tőle mást. Mikor megpróbál felkelni, visszahúzom.
- Várj, most én jövök!
Nem foglalkozom az esetleges ellenvetésekkel, ezúttal én csókolom meg, semmivel sem kevésbé hevesen, mint ő engem az imént. Már benne van a simogatásomban a mozdulat, hogy lehúzzam róla a pólót, de végül visszafogom magam, hogy elkezdhesse a reggelét. Még talán ki sem heverte teljesen az előző esti természetfeletti mozit, ezt érzem a bőréből áradó hőn.
Inkább felkelek, és őt is talpra állítom.
- A reggeli az asztalon, a kávét melegen tartja a gép, bár lassan inkább ebédelned kellene.
Amíg ő becélozza a kávéfőzőt, addig én bekapcsolom a rádiót, aztán a bemondó második erőltetetten poénos mondatánál CD-re váltok.
A zene dallamos, és mivel a zenei ízlésünket még veséztük ki, egyszerű, csak hangszeres aláfestés a reggelihez, és egyéb felkelés után szöszmötöléshez.
- De, éppen annyi. Rád fért a pihenés.
Kinyújtózkodom, ez már berögzült szokásom, ha hosszasabb üldögélés után felkelek.
- Este mehetünk korcsolyázni, találtam egy pályát nem messze.
Maradok a semleges témáknál, amíg nem tudom, mi az este kifutása.

Az "üdvözlés" határozottan kedvére való. Annyira, hogy még repetát is kér belőle, én meg beleszédülök, annyira jól esik ahogy magához húz, ahogy a hajamba markol, amilyen szenvedéllyel csókol... Mit nekem kávé?! Már ennyitől is sikerült életre kelnem. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam.
Nyűgösen dünnyögök a csókba mikor úgy dönt, hogy inkább felkel a kanapéról, ezzel pedig talpra állít engem is. Kinek van kedve leállni egy ilyen "ébredezés" közben? Mer nekem már egyáltalán nincs, így pedig elképzelésem se, hogyan sikerül mégis...
Amint kiejti a "reggeli" szót, a gyomrom hangosan kordul egyet. Meglep, mert nem is emlékszem rá, hogy csinált-e valaha is ehhez hasonlót, de különösebb figyelmet nem szentelek neki, most a kávé köt le, és az idő...
- Nem szoktam így ellógni a napot. - jegyzem meg, bár ez inkább magamnak szól. Mert ami most így a kávémat kortyolva ledöbbent, az a csend. Mármint a csend, ami bennem van. Máskor a víziók riasztanak fel már kora hajnalban, de most csak én vagyok odabent... ami pedig azt jelenti, hogy talán végre valamivel biztonságosabb volna, ha most megmutatnám Nikolainak mit tudok még a víziókon kívül. Legutóbbi próbálkozásomat két poharam is megbánta, de akkor zsongott a fejem minden marhaságtól.
- Oké, akkor este majd korcsolyázunk. - elkeverek még egy mokkacukrot a kávéban, és egy kis tejszínt, de a kanalat nem veszem még ki a bögréből. Annak most fontos szerepe lesz.
Felkönyökölök a konyhapultara, be is hajolok, hogy jobb rálátásom legyen a kanálra, és a bögre peremére is, aztán indul a... a sokadik számú kísérlet. A bögrét inkább két kezem közé fogom, mert ha túl nagy erővel lököm meg gondolataimmal azt a kanalat, akkor megint ki fog borulni az egész.
A zene nem zavar, kifejezetten kellemes, és a ritmus még segít is a koncentrálásban.
Mereven nézem a kanál végét, és fejben elképzelem, hogy megmozdul... kell neki 10 másodperc, hogy valóban meg is tegye, és lő, a kanál magától forog a bögrében.
- Nézd! - szólok oda a farkasnak. Olyan lelkes vagyok, mint egy kisgyerek karácsony reggelén, és ez a hangszínemről is lezokog.
Elengedem a bögrét, lassan hátrálni kezdek tőle (nem olyan egyszerű ám uralni a saját mozdulataimat, miközben kávét kavargatok a gondolataim erejével). Csak két- három lépést hátrálok, és amiért a bögre még nem borult el, ugrok a gyakorlat második részéhez is (ami korábban még nem sikerült). Most azon vagyok, hogy fel tudjam emelni a bögrét, és magamhoz, konkrétan a kezeim közzé emelni a nélkül, hogy kilötyögne.
A kavargatást abbahagyom, mert a kettő együtt tudom, hogy nem fog működni, Amikor megáll a kanál, arra kezdek koncentrálni, avagy vizualizálni, hogy a bögre megemelkedik, és teszi amit akarok. Félig már kiittam, így az a kicsi billegés, amit konyhapultról függőlegesen elemelkedve produkál, még nem veszélyes... A baj csak azzal van, hogy ezt a kis apróságot is elképesztően nagy sikernek élem meg, és a koncentrálás odavész egy pillanatra, így viszont konkrétan vetődnöm kell, hogy ne boruljon ki a kávé, mikor a bögre visszaesik az asztalra.
Csalódottan elhúzom a számat.
- Legalább nem törtem el semmit... - és nagyjából ennyi pozitívum van ebben az egészben. - Most beégtem mint a rongy, igaz? - vigyorgok, mert iszonyat szerencsétlennek érzem magam, és a vigyortól várom, hogy elvegye a csalódottságom élét.

Rachel gyomorkorgására elvigyorodom, de nem szólok bele, mikor először mégis inkább a kávé mellett dönt, bár éhgyomorra nem az a legjobb döntés.
A megjegyzésére vállat vonok.
- Néha belefér.
Amíg ő a kávéval szöszmötöl, addig én előpakolom a reggelit. Mikor felszólít rá, hogy figyeljek, akkor fordulok vissza felé, kifejezetten kíváncsian, mert szokatlan a hangjából kicsengő szinte gyerekes izgatottság.
Első pillantásra nem is tudom, mit is kell néznem, csak a pillantását követve tűnik fel a kávét magától kevergető kanál, de akkor már megragadja a figyelmemet. Lehet, hogy sok volt a természetfeletti kapcsolatból az elmúlt napokban, mert nekem is szerepelt a terveim között a képességeiről beszélgetni még a délelőtt folyamán.
Most egyszerre figyelem a bögrét, és az ő mozdulatait. Mondhatjuk, hogy még szurkolok is neki a saját visszafogott és kívülről nem feltűnő módomon.
Mikor aztán megbillen a levegőben a bögre, felmerül bennem, hogy érte nyúlok, de végül visszafogom magam, és Rachelnek sikerül elkapnia, mielőtt ripityára törne, vagy a kávé kiömlene.
A csalódott megjegyzésre megrázom a fejem, és eléteszem a tálat a reggelire szánt pékáruval.
- Egyáltalán nem. Égés az lenne, ha én próbálkoznék ilyesmivel.
A megjegyzés után még adok egy könnyű csókot a nyakára, utána sétálok csak vissza a kanapéhoz.
- És ha már témánál vagyunk, szerintem szükséged lenne egy mesterre, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor tanárra. Valakire, aki már tudja, hogy lehet használni ezt a képességet.
Egyébként én is fel akartam vetni, hogy talán próbálkozhatnánk vele, hogy előássuk a képességeit, mert a dolog foglalkoztat, mióta kis híján megfojtott anélkül, hogy hozzám ért volna. Igaz, én nem is ilyen jellegű gyakorlásra gondoltam.

Egy kicsit azért segít a nyomoromon, hogy Nikolai nem hurrog le. Ha megkaptam volna, hogy "csak ennyi?!", az nagy valószínűséggel örökre elvette volna a kedvemet ettől.
A tál nem marad sokáig az konyhapulton, mert egyik kezemmel azt emelem, a másikkal pedig a bögrét, és követem őt a kanapéhoz. Törökülésben helyezkedek el, a tál az ölembe kerül, a kávé pedig a dohányzóasztalra.
Észre se veszem, mit csinálok, csak úgy falni kezdek. Ma valahogy tényleg jó étvágyam van.
Félig tele szájjal válaszolom meg a kérdést.
- Egy tanár jól jönne, igen.... de még ha akadna is a környéken valaki, hozzám hasonló - lenyelem a falatot, közben két kezemmel idézőjelet formálok a következő szó erejéig. - "adottsággal"... Nem akarok erről idegenekkel beszélni. Mert ha a másik oldalát nézzük, akkor egy élő vérfarkas-történelem könyv vagyok, fura tele-kinetikus beütéssel... vagy minek nevezzem. Még csak az hiányzik, hogy megneszelje egy démon is, vagy bárki más... Szóval nem, ezzel egyelőre még nem akarok foglalkozni. Gyakorlok, aztán majd lesz valahogy. Van most ennél fontosabb is.
Az én laptopom aksija lemerült éjjel, ezért most felkelek, és rádugom a töltőre, aztán visszaülök a reggelihez azaz a kanapéra, Nikolai mellé. Nagyjából úgy helyezkedek el, mint ő. Még a laptopok is egy vonalba kerülnek, mikor bekapcsolom, és ez azért már feltűnik nekem is.
- Csináltál már ilyet korábban? Csak hogy tudjam, körülbelül meddig leszek Te.
Nincs bajon ezzel, mert tulajdonképpen nagyon jól érzem magam. Inkább attól tartok, hogy ez a pillanatnyi nyugalom fogja megbosszulni magát később... Mármint: most nincsenek vízióim, de majd lesznek még. Ha egyszerre törnek rám, nem biztos, hogy képes leszek önfeledten korcsolyázni.

A végén talán még megtanulom, hogyan kellene kezelnem Rachelt és a hangulatait. Vagy most csak szerencsém van. Majd menet közben elválik.
Figyelem, ahogy mozog, ahogy a tálat emeli, és tudom, hogy valami szokatlan, valami furcsa, de az érzés egészen addig nem képes alakot ölteni, sem kikristályosodni, amíg később el nem hangzik a kérdés. Addig csak töröm a fejem, és közben a beszélgetésre is igyekszem koncentrálni.
Az ellenvetéseit tudomásul veszem, és bár egy cseppet ismét eltér a véleményünk, egyszerűen nem vagyok hajlandó ma vitatkozni semmin. Ráhagyom, ezzel még később is foglalkozhatunk.
- Előbb-utóbb ki fog derülni. A legfontosabb hogy a lehető legjobban meg tudd védeni magad addigra. Majd kitalálunk valamit.
Nekem mondjuk vannak elképzeléseim a dologról, de még nem kivitelezhetőek, úgyhogy egyelőre inkább nem osztom meg vele.
Aztán mikor kérdez, a felismerés szinte fejbe vág. Nem tetszik a dolog. Több oka is van, de a lényeg mégis az elégedetlen, bosszús szusszanással kísért válaszom.
- Nem tudom, még sosem csináltam ilyet korábban. Remélem nem sokáig.
Nem hisze, hogy egyrészt képes lennék saját magammal élni, másrészt, hogy szerencsés ennyire belemásznom Rachelbe, már ami ezt az energiaáramoltatásos dolgot illeti.
- van valami terved, vagy programod estig?

Azt csak sejtem, hogy megint tudna vitázni velem, azzal kapcsolatban amit mondtam, de örülök, hogy nem teszi, mert a magam részéről szeretném inkább élvezni ezt a békét. Még ha csak átmeneti is. Mindenesetre gyakorolni fogok majd, de ha nagyon nem megy a magam erejéből, akkor vagy fontolóra veszem azt a mentor dolgot, amit Nikolai is említett, ezzel pedig kockáztatok egy nagyot, vagy pedig végleg abba hagyom... Hiszen van nekem elég bajom jelenleg az átkozott víziókkal, amik nem hagynak aludni hajnal ötnél tovább. Kell ennél több természetfeletti az én életembe? Mert most valahogy úgy érzem, hogy ha jön még egy csipetnyi ebből a szmötyiből, és belefulladok...
- Rendben. - a hallgatás is beleegyezés ugyan, de már megint kezd rám jönni a beszélhetnék... Ebből eddig még nem sült ki sok jó, de már most tudom, hogy ennek fényében sem fogom tudni megállni, hogy ne tegyem fel azokat a kérdéseket az emlékei kapcsán, melyeket tegnap mutatott. Jesszus! Milyen jó mozi lett volna, ha csak addig a csókig nézzük. Addig a véres, mohó, emésztő szenvedéllyel fűtött csókig az első találkozásunk másnapján, ott a lakásomon... Most így ebbe belegondolva, kissé megremeg a kezem a laptop felnyitása közben, a kérdést pedig inkább már terelő céllal teszem fel Nikolai-nak. Az ő kérdésére pedig már-már kapkodva, hadarva adom meg a választ.
- Nemsoká visszamegyek a lakásomba megnézni, hogy haladnak a munkálatok, azon kívül semmi... Azaz nem egészen semmi... Talán folytathatnánk amit tegnap elkezdtünk.
Ha nincs hozzá kedve, akkor várom a javaslatát valami másra. Viszont ha rábólint, vagy csak halvány jelét látom az arcán annak, hogy egyet ért, akkor felállok a napéról, és tülök az ölébe. Most csak úgy fél oldalasan ülök a lábaira, és csak a törzsemmel fordulok teljesen felé. Aztán két tenyerem közzé veszem az arcát, szemeibe nézek mélyen, őszintén, és kimondom végre, amit már akkor kellett volna, mikor először találkoztunk itt, Bostonban. Meg is tettem volna, ha tudom amit most.
- Bocsánatot kérek. És nem azért, mert elvártad volna tőlem még korábban, hanem mert őszintén bánom, hogy ott hagytalak a szarban.

Nem vitázok. Békét és nyugalmat szeretnék, ami részemről elég ritka kívánság ugyan, de előfordul olykor.
A képességeivel még ráérünk foglalkozni később is, ha egyedül nem halad. Nekem kifejezetten hosszú idő áll még rendelkezésemre, ha minden jól megy, de neki sem kevés, elvégre fiatal még.
Pontosan érzem, mikor kezdi feszegetni belülről a mondandója, de kivárom, míg ő hozza szóba. Olykor sokkal egyszerűbb időt hagyni, mint kérdezgetni, mert azzal simán bele lehet fojtani a szót másokba.
A válasz első felére biccentek, és csak úgy, minden jelentőség, különösebb súly, vagy hátsó szándék nélkül hozzáfűzöm.
- Akarod, hogy elkísérjelek?
Ha akarja megyek, ha nem, akkor nem. Annyira azért nem akarom minden lépését ellenőrizni, hogy ilyesmin vitatkozzak.
A másik rész már érdekesebb, ott egy röpke tétovázás után bólintok csak.
- Rendben, folytathatjuk, de nem lehetne inkább szóban? Ha magammal akarnék élni, más módszert keresnék rá...
Most elsősorban a következményekre utalok.
Ahogy az ölembe ül, fél karral átfogom a derekát, a másik kezemet a combján pihentetem. Amit mond, az majdnem végig rendben van. Majdnem. És marhára késésben is, de már kezdem felfogni, hogy Rachelnek ez sosem fog tökéletesen menni, szóval ezt a fejlődést is illik értékelnem. És legalább komolyan gondolja, nem csak látom, de érzem is rajta.
- Rendben. Elfogadom, és ezzel inkább tegyük is túl magunkat rajta.
Nem parancs, nem utasítás, inkább csak egy óvatos javaslat a vége, mert sejtem én, hogy nem fogom ennyivel megúszni, és szívem szerint tényleg rövidre zárnám a témát, de nem tudom, merre akarja folytatni a tegnapit...
még a végén a beszélgetésnek és a békének is vége szakad.

- Nem fontos elkísérni. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni majd. Most még nem érzem szükségét, de általában kell ennyi, szóval sétálok egyet. - szerintem ezzel nem mondok újdonságot. Miként neki is szüksége van arra, hogy kimenjen az erdőbe élvezni a magányt és az ordas létformát, nekem is kell általában fél, vagy egy-két egész óra, amíg csakis magam vagyok. Úgy értem, hogy önmagam, és nem az a Rachel, amelyiknek folyamatosan tele a feje látomásokkal. Egyébként fura... mármint így gondolatban is Rachel-ezni magam. Két éve még Elisabeth voltam, ma már tényleg Rachel Hoylt vagyok? Ezek szerint... Ezen merengek inkább máskor.
A javaslat hallatán halovány mosolykezdeményre húzódik szám mindkét sarka.
- Én is így értettem. Egyértelműbb kommunikáció volt az amit legutóbb csináltál, de nekem ez sok. Nem bírom. - tanácstalanul, vagy inkább egy beletörődő "hát jó" gyanánt vonom meg a vállaimat. Egyszerűbb volna megmutatni mindent a másiknak, igen, és néhány része még kellemesebb is szemben a szavakkal, ezért valahol sajnálom is, hogy csak egy ember vagyok, és hogy Nikolaihoz képest túl sok korlátom van. Minden értelemben.
A bocsánatkérést, úgy tűnik, hogy tényleg elfogadja, amitől kissé megkönnyebbülök, de nem, a témát még nem hagyhatjuk annyiban, és ha még nem pakolt le magáról, én maradok az ölében akkor is, mikor felvezetem.
- Szeretném, ha megtudnánk beszélni ezt egymással. Úgy veszekedés nélkül... Szerinted képesek vagyunk erre most, vagy halasszuk máskorra? - döntést ráhagyom, mert nyilván nem fogom erőltetni, hogy minden áron mesélje el mi történt Alaszkában.

A válaszára bólintok. Értem és megértem, hogy mindenkinek szüksége van egy kis időre egyedül, amikor csak önmaga lehet. Eszemben sincsen napi huszonnégy órára a nyakába akaszkodni, én sem tűrném el fordított esetben.
- Rendben. Ha valami gond lenne a kivitelezőkkel, azt majd holnap elintézzük.
Ma nincs kedvem ezzel foglalkozni, és átvitt értelemben leharapni bárki fejét.
Ha szóvá tenné, hogy a valódi neve Elisabeth, és igényt tart rá, akkor valószínűleg megtanulnám előbb-utóbb azt használni, egyszerűen így ismertem meg, nekem Rachel marad.
De legalább a beszélgetés tényleg megmarad beszélgetés formában. Azért még engem is kimerített a tegnap esti természetfeletti mozi és érzelemáramoltatás, azt meg egyáltalán nem élvezem, hogy Rachel úgy viselkedik, ahogy én szoktam.
- Még engem is kimerített. Nem csodálom, hogy nem bírod...
Igazából ebben sincs lenézés, pusztán a tény, hogy emberként gyengébb nálam.
Az minden eddiginél kevésbé van ínyemre, hogy nem hanyagolhatjuk a témát, de csak morgok egyet, és megvonom a vállam.
- Nem tudom. Attól függ, miről akarsz beszélgetni.
Én élvezem, hogy az ölemben ül, úgyhogy eszemben sincs kitessékelni onnan. Talán a pulzusával a tenyerem alatt, az orromban a bőre és a haja intenzív illatával könnyebb dolgom lesz, mintha távol lenne tőlem.

Ha Ő nem volna az, aki... hát most felcsattannék azon, hogy elbeszél mellettem, mert úgy érzem, hogy most -kivételesen- sikerült érthetően kifejezni magamat. Már úgy azzal kapcsolatban, hogy miről akarok én most beszélni. Illetve, hogy miről kellene.
Mindenesetre nem pakol ki az öléből, ennek örülök. Egyik kezével megtart, míg a másik tenyere jólesően melegíti a combomat. Megint kezd felébredni bennem a kisördög, ami azt suttogja a fülembe, hogy hagyjuk az egészet, és kérjem meg, hogy inkább vigyen az ágyba. Nem, most még elhessegetem vállamról a kisördögöt, meg a villáját. Nem pont most fogok átkapcsolni szajha üzemmódba. Megvan annak is a helye és az ideje, csak amíg agyonfrusztrált voltam, nem tudtam felmérni, hogy az pontosan mikor és hol van.
- Hát Alaszkáról, és hogy mi volt az a jelenet az atanerkkel... - az atanerk abban a kultúrában az alfa farkast jelenti. Sok helyütt megtartják a hagyományos megnevezéseket, de vannak ennél spirituálisabb közösségek, akik fennkölt és magasztos nevet óhajtanak adni mindennek. Az alaszkai őslakos falka pont ilyen volt.
A kérdés adott Nikolainak. Ha nem felel, akkor nem erőltetem tovább, de abban az esetben - magamat ismerve- biztos nem fogadnám el, ha később sértetten visszautalgat rá. Nem, mert nem tudom, hogy pontosan mi történt, így pedig jogtalan minden szemrehányás is azzal kapcsolatban.

Most valóban elbeszélek mellette, mert még mindig reménykedem benne, ha csak nagyon halványan is, hogy megúszom a mesélést arról a néhány hónapról, amikor én még Alaszkában voltam, ő viszont már itt.
Persze nincs ilyen szerencsém, annak ellenére, hogy egyszerre fordul meg a fejünkben a szex, mint alternatív lehetőség.
Szusszanok egy bosszúsat, amiért a fáradtság miatt nem tudtam időben elvágni a mozit, és most ezt a részt sem hagyhatom ki.
- Dühös volt rám, amiért éppen én követtem el ilyen hülyeséget, annak ellenére, hogy már régen megtanulhattam volna a szabályokat. Egy ember miatt lepleztem le magunkat, és az őrzőknél is szereztem egy rossz pontot, pedig a falkának már nagyon nem volt szüksége rá.
Eddig csak pihentettem a tenyerem a combján, most már alig észrevehetően, önkéntelenül babrálok a nadrágja anyagával. Nem zavarban vagyok, pusztán kényelmetlen erről beszélni, és nem is nagyon akarózik.
- Azt mondta, ha lelépek, téged a falkával tépet szét. Ezt ugyebár nem kockáztathattam, egyedül esélyem sem lett volna ellenük, és nem is akartam szembefordulni velük. Miután ezt tisztáztuk, felajánlotta, hogyha én öllek meg, akkor elsimítja az ügyet az őrzőknél, ekkor pedig én tisztáztam vele, hogy te hozzám tartozol, veled kapcsolatban minden döntés az enyém, és kész vagyok vállalni a következményeit. Leegyszerűsítve, és finoman megfogalmazva nem örült neki. Azt hiszem tenni akart róla, hogy megbánjam a döntést.
Itt hátradőlök, hátha enyhíteni tudom a kellemetlen merevséget, ami a nyakamba állt máris, pedig még sehol nem tartok.
- Az őrzők voltak az elsők... Komolyan nehezteltek rám, az egész miatt. Miattad, a két fickó félig felzabált és elég alaposan szétterített hullája, meg a zavarodott és halálra rémült civilek miatt is. Két hónapra elzártak a farkasomtól...
Rachel is érezheti, ahogy az ujjaim megmerevednek a combján, a derekán, a testhőmérsékeltem hirtelen és érezhetően esik pár fokot, a hideg pedig tetőtől talpig kiráz.
- Soha nem éreztem még olyan pocsékul magam. Egyszerre veszítettem el minden érzékemet, gyakorlatilag végig fáztam, belülről pedig... - egy darabig kísérletezek, hogy megfelelő szavakat találjak, aztán végül megrázom a fejem – nem tudom leírni, nem tudom elmesélni. Két hónapig nem hagyhattam el a falka rezidenciáját, és amíg ők élték a napi rutinjukat, én semmihez nem tudtam kezdeni magammal... vagyis a megmaradt felemmel...
Na most például nagyon jól esne egy ital. És az egy alatt mondjuk egy egész üveget értek nagyjából. Vagy egy kandalló úgy ezer fokra felfűtve. Vagy a bánat tudja, micsoda...

Nikolai vesz egy mély lélegzetet, mire az én feszült várakozásom, egy sokkal nyugodtabb formába kapcsol, mert ennyiből már biztos vagyok benne, hogy beszélni fog. Hogy mennyit, azt még persze nem tudhatom, de nem lök el magától, és nem épít le, ami azt hiszem már önmagában is sokat ígér. Ez egy kicsi siker. És én most még örülök neki.
Még igazán bele se kezd, de a fejemben már ezer kérdés villan fel. Hogy miért olyan nagy ügy az, hogy lelepleződtek a vérfarkasok, ha van mód a memóriatörlésre is? És amivel általában élnek is. Jesszus! Mennyi ilyen, és ehhez hasonló történetet látok nap, mint nap! Mármint olyat, amikor az emberek és a farkasok memóriát egyaránt tőrlik -jóformán- gyerekcsínyekért. Tehát nem, nem értem mit vacakolt az alfa egy ilyen rutin beavatkozásért... de rendben, lakat a számon, így részemről zavartalanul folytathatja. Tényleg nem akarom félbeszakítani az értetlenkedéssel. Így is egyre feszültebbé válik, ezt észreveszem abból, hogy a nadrágomat piszkálja. Nem szokott ilyet csinálni.
Az hogy így kiállt értem/értünk az egyszerre tölt el valamiféle mellkasfeszítő büszkeséggel, ugyanakkor csalódottsággal, és némi szégyennel is. Ez utóbbi kettő -természetesen- magam miatt, mert ennyire nem hittem benne/bennünk. Mondhatnám azt, hogy "fától az erdőt", de igazából ez sem állja meg a helyét. Szerintem sosem mondta volna el ezt nekem, akkor sem ha maradok. Észre vettem volna azt, hogy eltűnt, az biztos, de nem tehettem volna semmit még akkor se ha látom, hogy mi történik vele. És ha még fel is mentem volna hozzá a helyi falkához - márpedig, ha tudom, hogy bezárják ott, akkor megtettem volna - nemes egyszerűséggel kinyírtak volna. Mert lássuk be, hogy a "hé! konyítok valamicskét a farkasokhoz", vagy a "nyugi, krónikás vagyok, ismerem a dörgést" iszonyat szar tárgyalási alap, másom pedig nem is igazán volt.
Igen, érzem, hogy megremeg a keze a combomon, és átérzem azt is amit mond. Egy idő után egyé válik ember a farkassal, és képtelenek létezni egymás nélkül. Nikolai mindig is inkább farkas volt, mintsem ember, így számára az a két hónap ízelítő volt egy lassú és rohadt fájdalmas halálnemből... De akkor se lehettem volna mellette ebben az időben, ha nem lépek le. Mert ha ő meg is tűrt volna maga mellett, a falkája nem viselt volna el egy embert a személyes territóriumukon.
Nem mondom, hogy sajnálom, mert erre végképp semmi szüksége nincs. Azt sem kérhetem, hogy folytassa, pedig tudom, hogy ez még csak egy töredéke volt a nagy egésznek.
Most nagyon szeretnék mondani, vagy tenni valamit, ami egy kicsit is enyhíti a fájdalmát, de nem vagyok jó ebben. Szerintem csak még inkább felhúznám vele...
Ő hátra dőlt, én pedig rá a pihe súlyommal, jobb ötlet híján pedig megcsókolom őt. Nincs ebben se szánalom, se megvetés, csak az a felajánlás ami tegnap este is élt mikor hazajött a verekedésből, ha pedig még viszonozza is, akkor ezer fokon tomboló szenvedéllyel ostromlom ajkait, és váltok pozíciót az ölében, hogy szemből simuljak hozzá.

Ha kérdez, választ kaphat a miértekre. Hogy miért volt ennyire fontos az ügy, hogy miért vették ennyire komolyan. Mindennek megvannak az okai.
Ahogy befejezem a beszédet, teljesen abbahagyom a nadrágja piszkálását is, és még dühös is vagyok magamra miatta, hogy egyáltalán elkezdtem. Már a babrálást. Nem vall rám, én sosem közvetítek bizonytalanságot. Akkor sem, ha van bennem.
Épp itt az ideje sürgősen átgondolni a viselkedésemet azt hiszem jó alaposan, ahogy a Rachellel kapcsolatos érzéseimet is, mert azt hiszem ott a válasz például az iméntire is.
Egyelőre igyekszem minél kevesebbet gondolkozni, és az emlékét is lerázni magamról annak a három hónapnak.
Ahogy Rachel hozzám simul, most kivételesen azt érzem, hogy az ő bőre melegíti az enyémet, és a szívdobogásának természetes ritmusa segít lenyomni az én pulzusomat.
Jól érzi, már több, mint háromszáz éve inkább vagyok farkas, mint ember. Ha öregedni kezdek, és gyengülni – mert tegyük fel megérem – egyszer egyszerűen kisétálok a világból, és megmaradok farkasnak végleg. Ha van egy kis szerencsém néhány évtized alatt levetkőzök minden emberi érzelmet, gondolatot.
Érzem Rachel minden porcikáján,hogy nagyon akar mondani, vagy tenni valamit, de ő is bizonytalan, és nem mer megkockáztatni egy gesztust, ami esetleg ellentétes hatást vált ki, mint amit el szeretne érni. Ezúttal hálás vagyok érte, amiért nehezen beszél komolyabb dolgokról, és gyakran nem találja a szavakat.
A csókját mindig élvezem, ez a pillanat az eddigi egyetlen kivétel. Egy könnyű, futó csókot kap csak viszonzásul, utána finom határozottsággal eltolom magamtól egy egészen kicsit. Nem annyira, hogy a teste ne simuljon hozzám, csak hogy érezze, ez nem az a pillanat.
- Ha van kérdésed ezzel kapcsolatban, most tedd fel.
Nem vagyok elutasító, és nem morgok rá, egyszerűen szeretném ma lezárni a témát. nagyon hosszú időre.

A figyelemelterelés nem vállt be. Nikolai egy könnyedebb csókban partner, amit nem is erőltetek tovább, mert veszem a lapot. Csak a szavakkal vagyok nagy bajban, az ennyire egyenes kommunikációból még én is értek. Tehát nem kell eltolnia magától, hátrálok én is. Noha nem teljesen, csupán annyira, hogy a lehelete súrolja az arcomat, mikor beszél.
- Nem kérdezek erről többet. - mondom egyenesen barna tekintetébe nézve, Komoran, hogy egyszerre fejezzek ki ezzel egy néma ígéretet is. Én sem szeretek a múltamról beszélni, és azt se ha faggatnak róla. Ennyit úgy hiszem, hogy tudnom kellett. Nem azért, mert ennyi járt nekem. - A jelenlegi helyzet szerint meg sem érdemelném őt - Ugyan már! Úgy a mihez tartás végett kellett tudnom erről... A többit pedig majd elmondja úgy és akkor amikor ő jónak látja. Szóval nem, én nem kérdezek többet.
- Elmegyek most a lakáshoz.
Már félig lemászok róla, mikor megfogalmazódik bennem az ötlet. Eddig mindegy volt, hogy 1 vagy 2 óra múlva megyek, de most inkább egyedül hagyom egy kicsit. És nekem is jót tesz majd néhány órányi távolság, mert mostmár nem csak neki van mit megemésztenie, hanem nekem is.

Ha hagy elmenni, akkor csendben átöltözök, adok még egy "búcsú" csókot, aztán elindulok.

//köszönöm a játékot Élet //

Tulajdonképpen örülök neki, hogy most kivételesen nem értjükfélre egymást, és nem kell sem magyarázkodnom, miért nem csókolok vissza ugyanolyan hévvel, sem visszahúznom az ölembe. Marad magától is, és élvezhetem a közelségét, a teste melegét. Ezek mind nyugtatóan hatnak rám itt és most.
A válasza meglep. Rachel mindig tele van kérdésekkel, és biztos vagyok benne, hogy most is maradt benne jó sok kérdőjel, de annak ellenére nem kérdez, hogy most hajlandó lennék válaszolni. Nem értem én ezt a nőt.
Az ígéretnek is beillő válaszra sóhajtok egyet.
- Rendben.
Sejtem, hogy azért ez nem lesz ennyire egyszerű, de megpróbálhatjuk így is.
A következő mondaton enyhén megdöbbenek, de sikerül magamban tartani a meglepetést, így aztán már semmi nem akadályozza benne, hogy felkeljen az ölemből, és magával vigye a teste melegét, a kellemes szívdobogást.
- Öltözz melegen...
Egyáltalán nem működik az agyam, de ez talán elég hozzá, hogy lereagáltnak vegye a közlést. Felfogtam, és nyugtáztam...
A kanapén ülve várom meg, amíg belép a liftbe, és a halk szisszenés, surrogás, ami a felvonó sajátja elhal, csak akkor kelek fel, és dörzsölöm meg a felkarom. Bosszús vagyok, és roppant ideges... Ezen azzal próbálok segíteni, hogy a lakásban gyalogolok jó néhány kört, aztán inkább feladom, és elmegyek futni az erdőbe. Kell egy kis szabad mozgás.
Nagyjából úgyis sejtem, mi a legkorábbi időpont, mikor hazaér.


//Én is köszönöm, Drágaságom! //

***

Karácsony... Be kell vallanom, bajban vagyok vele, mert én személy szerint még sosem ünnepeltem meg, de mivel eltökélt szándékom, hogy Rachelt megismertetem a normális emberi élet alapvető apróságaival, szóba sem jöhetett, hogy idén is kihagyjam.
Még szerencse, hogy volt kitől kérdeznem. Persze valami fogalmam nekem is van az egészről, de mégis egyszerűbb, ha az embernek van családos női alkalmazottja, aki az elejétől a végéig tud egy bejáratott eseménymenetet ismertetni. Legalább nem filmes klisék alapján ugrottam neki.
A lakás egész ünnepi hangulatot áraszt így. Az esemény tiszteletére felszereltettem a plafon alatti szegőléc fölé a ledes hangulatvilágítást, így most kellemes félhomályba burkolózik az egész loft a halvány, hidegen kékes fehér fényű ledsoroktól.
A nappalinak használt részen kicsit odébb költöztek a kanapék, és plafonig érő fenyőfa várja a sarokban, hogy az izzósor után – mivel, mint megtudtam, a világítás felapplikálása férfimunka – a díszek is felkerüljenek rá. Mivel fogalmam sincsen, Rachelnek milyen színvilágú karácsonyfa való kedvére, egyszerűsítettem a dolgon, és felkerült egy apró színes izzókból álló, és egy csupa fehér fénypontból álló fényfüzér is, egyelőre a színes ég, de később azt kapcsoljuk be, amelyik neki jobban tetszik. A fa körül nagyjából három hasonló kaliberű fenyő feldíszítésére elegendő dísz hever dobozokban, színek és formák tekintetében a legkülönbözőbbek, legalábbis azok közül, amit nem találtam ízléstelenül ordenárénak. Az ágyhoz vezető lépcső fölé még fagyöngy is került, noha a hozzá kapcsolódó szokás logikáját a mai napig nem sikerült felfognom.
Főzni továbbra sem tudok, ezt a hiányosságomat bevásárlással pótoltam, bár Lucy elég furcsán nézett rá, mikor megkértem, hogy legyen olyan jó, és -természetesen térítés fejében – nekem is süssön mézeskalácsot. Szerintem ha nem tartana tőlem, megmérte volna a lázam.
A pulyka a sütőben, nem mintha itt sült volna, csak a melegentartás végett. A lakásban a fenyő illata keveredik a mézeskalács és a forralt bor – szintén melegen tartás céljából a főzőlapon gőzölög egy edényben – fűszeres illatával. Egy órán át tüsszögtem ettől az illatkavalkádtól, de mostanra hozzászoktam.
Túllihegni nem akartam a dolgot, úgyhogy egyelőre ennyivel megelégszem. Van világítás, fagyöngy (mi a bánatra jó?), fa, díszek, karácsonyi menü, amit még én sem fogok tudni végigenni, toáslikőr, meg forralt bor, és pofátlan mennyiségű sütemény. Meg egy váltás ruha mindkettőnknek, de az majd csak a vacsorához kell, mert Lucy szerint nagyestélyiben nem lehet fát díszíteni. Bár minek így kiöltözni, ha ki sem mozdulunk, azt megint csak nehéz volt letolni a torkomon...
A lényeg, hogy most már nincs más dolgom, míg megvárni, míg Rachel hazaér.

Már reggel eljöttem Nikolaitól, és most, hogy visszafelé sétálok, azon tűnődök, hogy tulajdonképpen minek tartunk fent két lakást? Jó, rendben, a válasz számomra elég nyilvánvaló: szükségem van arra a kis egyedüllétre. Most viszont, hogy lassan egy órája gyalogolok már ebben a hidegben, mocskosul tudom utálni a távolságot, és a két lakás gondolatát.
A napom egyébként totál eredménytelenül telt el. Kiírtam magamból a kötelezőt, próbálgattam az új képességemet, és le akartam szervezni, hogy az ünnepek alatt én dolgozhassak mondjuk dupla gázsiért. De hogyisne, a bordély zárva lesz karácsonykor.
Ígyhát marad a bedugom-a-fülemet-és-kizárom-a-külvilágoz hadművelet. Úgy igazán nincs bajom a karácsonnyal, csak sosem éreztem szükségét annak, hogy megünnepeljem. Ajándékozni sincs kinek, és sem kaptam soha semmit - leszámítva azt a varrógépet a nevelő szüleimtől, amit valahogy nem tudtam értékelni. Egyszerűen azért, mert sehogyse passzolt az én világomba. A nevelő szüleim pedig nagyot csalódtak amiért nem tudtam örülni az ajándéknak. Szerintem míg élek, nem fogom megérteni ezt.
Beérve a meleg épületben, aminek legfelső emeletén Nikolai lakik, majdnem könny szemembe a megkönnyebbüléstől. Nem csak a ruházat alól kibukó bőrfelület kezd el égni a hirtelen hőmérséklet változástól hanem minden porcikám. Ez is jelzi, mennyire átfagytam. Nincs mese, be kell szerezzek egy kesztyűt meg egy sálat is. Míg felérek Nikolai palotájához, néma fogadalmat is teszek erre. Majd két ünnep között, mert az elkövetkező három napban biztos nem fogom elhagyni a lakást.
- Helló!- még ki se nyílik rendesen a liftajtó, de én már köszöntem is a farkasnak. Jobb is, hogy így tettem, mert amint meglátom a plafonig érő fenyőt, a villogókkal, nekem leesik az állam.
- Nem tudtam, hogy szoktál ilyesmit csinálni. - nem vigyorgok ugyan, de nincs is rossz kedvem attól ami fogad. Meglepett. Mocskosul meglepett. Ez azt hiszem érződik is a röpke csókon, amit lábujjhegyre állva adok neki. Eztán betámadom a kanapét úgy, ahogy vagyok, és magamra rántok egy plédet is. Jó lenne most egy radiátor, hogy nekitörleszkedjek...
- Mi ez az illat? Az édes.

Még a halkan, aláfestésként doromboló zene mellett is hallom, mikor indul el felfelé a lift. Pontosan tudom, hogy Rachel jön, mert ő az egyetlen, aki mindenféle előzetes értesítés nélkül elindíthatja a liftet.
Csak egy árnyalatnyit tekerem feljebb a hangerőt a lejátszón, mert eddig nekem volt aláfestés a kellemes – nem kifejezetten karácsonyi, de akár erre az alkalomra is megfelelő – zene, Rachel számára inkább zavaró lett volna, mivel az fülének túl halk amit én már bőven tökéletesen tudok élvezni.
A köszönésére megjelenik a – Rachel szerint halálos fenyegetésnek is beillő – félmosolyom, de nem teszem félre a laptopot az ölemből.
- Szia! Jól telt a napod?
Már rutinszerűen érdeklődöm, bár ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék a válaszra.
A megjegyzésére megcsóválom a fejem, és becsukom a laptopot.
- Soha nem csináltam még ilyet. Azt mondják mindent el kell kezdeni egyszer.
Alig láthatóan vállat vonok, de a röpke csókját már állva fogadom. Futólag ölelem csak át a derekát, és kiélvezem, ahogy az áthűlt bőre hozzám ér, a ruháiból sugárzik a téli hőmérséklet. Nagyon szeretem a hideget, a lakásban is csak azóta van normális hőmérséklet, mióta félig-meddig ideköltözött.
Ahogy ledobja magát a kanapéra, én odasétálok, kényelmesen elhelyezkedem, és benyúlok a takarója alá, hogy megszabadítsam mindkét zoknijától, és az ölembe húzzam a lábát. A két tenyerem között melegítem a talpait, a lábfejét, és míg ő az én bőröm forróságát élvezheti, addig nekem az ő áthűlt érintése esik jól.
- Sütemények, de szerintem a mézeskalácsot érzed.
Óvatlanul mélyebbet szippantok a levegőből, ez már ösztönből jön nálam, hogy kiválaszthassam a legerősebb édes illatot, de ezúttal nem kellett volna. ~ A francba már~
Tüsszentek egyet, és bosszúsan mordulok is hozzá.
- Én nagyjából semmit nem érzek már.
Na jó, ez csak félig igaz így. Annyira egyszerre és nagyon érzek minden illatot, szagot, hogy amiatt nem működik a szaglásom.

A válasz nem túl kimerítő, és ezzel még marha finoman fogalmaztam, de ma akkor sem fogok vele morogni, ha fene fenét eszik is. Inkább hagyok neki időt felmelegedni, hátha utána közlékenyebbé válik. Rachel érzékeny a hidegre, amit nekem nem túl könnyű megértenem. Leginkább a bőre ilyenkor jéghideg érintésével és a reszketésével próbálom tudatosítani magamban, hogy ez neki nem jó.
A megjegyzésére biccentek.
- Tudom.
Teljesen nyilvánvaló az alapján, amit eddig mesélt, amilyennek megismertem. Nem mondom, hogy én most is csak miatta csinálom, akkor sem, ha így van. Nem hiszem, hogy ilyesmit ki kellene mondani. Talán szerencsésebb ha úgy vesszük, hogy mondjuk mindkettőnknek terápia, vagy fene tudja.
A szüleimmel szóba sem jött soha az ünneplés, a családommal, a falkával a háborúk közepén senkinek nem jutott eszébe, a farkasoknak nem hiányzott, később egyáltalán nem éreztem szükségét, és miután Lacey sem vetette fel soha, hogy ünnepeljünk, soha nem éreztem késztetést. Ennél én sokkal kevésbé vagyok emberi, azt hiszem...
Mikor megrántja a lábát, hagyom, hogy kicsússzon a kezemből, és csak lassan nyúlok újra utána. Ismerem az égető érzést, mikor az átfagyott végtaghoz valami nagyon meleg ér.
A jóleső sóhaja még most is felborzolja az apró hajszálakat a tarkómon, és azt hiszem ez már mindig így marad.
Nem teszek megjegyzést, amiért remekül szórakozik a kínomon, csak mordulok még egy helytelenítőt. Viszont a felajánlást elutasítom.
- Egész nap. De nem pakoljuk el. Az illatok hozzá tartoznak a Karácsonyhoz. Majd megszokom.
Megvonom a vállam. Ennél rosszabb sose legyen. Hagyom, hogy felüljön, és mikor nekem dől, inkább az ölembe húzom a takarójával együtt, átölelem, és hagyom hogy melegedjen.
A kérdésére a válasz minden szava a nyaka bőrét csiklandozza, ahogy a leheletem ilyen közelségből eléri a bőrét.
- Az ünnep a pihenésről szól, a szeretetről, és csupa olyan dologról, amit szívesen csinálnak az emberek. Az előtte lévő hetekben félholtra dolgozzák és rohangálják magukat, úgyhogy azt hiszem nem is nagyon tudnának mást csinálni. Igazából mi is azt fogjuk tenni, amihez csak kedvünk van. Még fel lehet díszíteni a fát, valamikor majd vacsorázunk, elvileg ahhoz illene kiöltöznünk, de az sem kötelező. Lehet, hogy még ajándékot is kapsz.

Ha már én is ilyen erősen érzem ezt az illatot, akkor elképzelésem sincs, hogy Nikolai min megy keresztül most. Nekem tulajdonképpen tetszik ez az aroma, így most nem tudom eldönteni, hogy jó az, hogy nem szellőztetünk, avagy rossz. Bár az is biztos, hogy ha Nikolai-t annyira zavarná ez az egész, akkor nem tűrné el, szóval nem húzom magam rajta tovább. Csak bólintok rá, aztán pedig hallgatom, mik szerepelnek a karácsonyi teendő listán miközben az ölébe húz, lehelete pedig jól esően simogat. Még bele is borzongok egy kicsit, és félig lehunyt szemmel hallgatom őt.
Mikor a fa díszítését említi, kíváncsian pillantok a plafonig érő fenyőre. Az izzók már rajta vannak ugyan, a díszek viszont valóban hiányoznak róla. Szóval akkor ez lesz? Karácsonyozunk?
- Szerintem kezdjük majd a fával. - mondom halkan, nehogy kizökkentsem a beszédből, de a mondat többi részéből kiderül, hogy ő eleve így gondolta.
A kiöltözéssel és a vacsorával semmi bajom, én csak kimozdulni nem szeretek.
- Ruha is van? - érdeklődöm őszinte lelkesedéssel. Nőből vagyok, szeretem szépnek érezni magamat még ha az csupán illúzió is.
Az ajándék témától kicsit zavarba jövök. Nem is kicsit, konkrétan égő vörös lesz a képem a szégyentől.
- Én... én nem vettem neked semmit... - sandítok rá, kicsit félve a reakciójától.
- Ne haragudj...
Ha magát a karácsonyt messziről kerültem is, néhány napja megfordult a fejemben, hogy meglepjem Nikolai-t valami aprósággal. Egy kalapra gondoltam, mert úgy vettem észre, hogy szereti az olyasmiket. Az első találkozásunkkor is azt viselt. De aztán felötlött az is, hogy egyikünk sem az az ünneplős típus, így inkább nem mentem el vásárolni. Most meg ég a pofám...
Eljött a pillanat, amikor már nem tudok megülni egy helyben, tehát ha nem marasztal még az ölében, akkor felkelek, hogy elkezdjük díszíteni a fát.

Bármilyen meglepő még magamnak is, a bosszúság az orromat piszkáló, a szaglásomat túlfeszítő illatok miatt azonnal bőven elviselhetőre csökken, ahogy megérzem, hogy Rachelnek tetszik ez az egész. Nem úgy, mint egy hároméves kislánynak, de azt hiszem nem is számítottam ennél nagyobb lelkesedésre tőle.
A megjegyzésére megvillan a szemem, egy futó pillanatra felvillan a farkas sárgán foszforeszkáló pillantása, én pedig inkább lehunyom a szemem, és adok egy csókot a nyakára.
Enyhén rekedt a hangom, mikor válaszolok.
- Rendben, először akkor lássuk a fát...
Úristen, pokoli hosszú lesz ez az este, már most érzem. Most éppen nincs bajom a karácsonnyal, csak egészen más jár a fejemben, nem az üveggömbök.
A következő kérdése segít elterelni a gondolataimat.
- Van... Az ágyra terítettem, ha szeretnéd később átöltözhetünk.
Inkább a bőrére dorombolom a választ, mint teljesen érthetően válaszolom.
A zavarát is inkább érzem, mint látom, mert még nem emelem fel a fejem a nyakától.
- Nincs is rá szükség...
Most hátradőlök, hogy lássa, valóban teljesen komolyan gondolom. Soha életemben nem kaptam ajándékot – legalábbis a szó szoros értelmében -, de nem is igazán vágyom rá. Nem hiszem, hogy fontos lenne vásárolnia nekem valamit.
Hagyom, hogy felkeljen az ölemből, és még ülve alaposan kinyújtóztatom a hátamat, csak utána kelek fel.
Néhány lépéssel megközelítem a üvegdíszekkel teli dobozokat, de még mindig rohadt nehéz elképzelnem magamat – illetve nem is megy -, ahogy ezeket a fenyőfára akasztgatom, úgyhogy egyelőre csak elsétálok a dobozok mellett. Előbb-utóbb Rachelnek is fel fog tűnni a lehetetlenkedésem, ebben biztos vagyok, de talán ha kiszórakozza magát rajtam, és ad valami feladatot, akkor működni fog ez a Karácsonyozós furcsaság.

Mikor a nyakamhoz hajol, én felcsúsztatom egyik kezemet a rakójára, ott cirógatom jóformán a körmeimmel. (Mostanában megtetszettek a hosszú körmök, így a magamét is megnövesztetten.) Mikor megszólal, kellemesen beleborzongok, és afféle nem tudatos, önkénytelen (vagy vádoljuk meg azzal, hogy "ösztönösen") elégedett mosolyra húzódnak a szám szélei. Elmélázok azon, hogy milyen volna az ő fülével hallani ezt a rekedt hangot, mert már most is, ezen a tompa emberi fülön át is felborzolja az összes szőrszálat rajtam. Nem tudom, hogy neki mi jár a fejében, de az enyémben egy vízszintes testhelyzet és újabb repedt csontok... Node félre ezzel, vissza a valóságba... Szóval van ruha is?
- Majd meglátjuk, mihez lesz hangulatunk. Velem nem lehet szervezni, tudod... - nevetek fel, de csak nagyon röviden, mértékkel, és amúgy se lenne kedvem kacagni az után, hogy tudom: ő gondol rám, és vett nekem ajándékot, én viszont nem. Ezen a nyomott sajnálaton még az se csillapít, hogy látom Nikolai-on, hogy tényleg őszintén gondolja: nem várt tőlem semmit.
- Ez nem arról szól, hogy neked mire van szükséged, vagy mire számítottál, hanem magáról a gesztusról, arról hogy adunk valamit egymásnak. Én úgy hittem, hogy nem ápolod már az emberi hagyományokat, ezért nem vettem semmit. Egy kalapra gondoltam úgy egyébként. Valami ahhoz hasonlóra amit Fairbanksben is viseltél, a kávézónál. Az úgy bejött. - elhúzom a számat. Megint elcsesztem valamit... Utálok elszúrni a dolgokat. Nem is volt jellemző rám korábban. Szerettem mindent rendese végigcsinálni. Még azzal is meg lehet vádolni, hogy maximalista vagyok (voltam) vagy valami olyasmi.
Ami a fa díszítését illeti, én is éppen olyan tanácstalan vagyok, akár a farkas is, aki pont most sétál el az üveggömbös doboz mellett.
Közelebb megyek akkor hát én ahhoz a dobozhoz, hogy jobban megnézzem magamnak a díszeket. Egyet még a kezembe is veszek, szórakozottan megforgatom a kezembe, a lámpa felé tartom, elcsodálkozok azon is, hogy mennyire szépen vagyok, de okosabb nem lettem semmivel.
- Kellene ennek valamiféle rendszer, nem gondolod? Mármint hogy ki mit hogyan díszít. Én létrára nem állok fel, azt már most megmondom. Legyen tiéd a magasabb ágak, én meg ténykedek itt lent. - Tőr fel belőlem a sosevolt eseményszervező énem, amivel csak egy a baj... ezt pedig meg is osztom vele, mikor felemelem az üveggömbös dobozt, majd átadom neki. - Mond meg te, hogyan pakoljam, mert stílusérzékem az nincsen sok, abban te vagy jó.
Ha Nikolai megoszt velem egy szín-rendezési sémát, akkor én a szerint kezdem megrakni a fát.

Ahogy a körmei hegyével cirógatja a tarkómat, a rekedt mondat elégedett, halk morgássá tompul. Nem tudom pontosan, miért növesztette meg a körmeit, de meg tud őrjíteni velük.
Ha sejteném, mennyire ugyanarra gondolunk, akkor lehet, hogy nem engedném felkelni az ölemből. Csak egy kicsit kellene megszorítanom a combját, és tudom, hogy válaszképpen azonnal hozzám simulna, a körmeit durvábban feszítené a bőrömbe, és ettől a gondolattól csak még nehezebb a Karácsonyra koncentrálnom.
A válasza segít kikapcsolni az elkószált gondolataimat, és hátradőlve, félig lehunyt szemmel kényszerítem lassú, egyenletes ritmusba a lélegzetvételeimet.
- Nem bánom a meglepetéseket.
Szusszanom a nevetésére válaszul.
Az ajándék kérdés kezd kellemetlenné válni, mert nem ez volt a célom az egész karácsonyozós marhasággal.
- Soha nem is foglalkoztam az emberi hagyományokkal, úgyhogy jól gondoltad. De még így is adhatsz valamit...
A végére visszatér az enyhe rekedtség a hangomba, és pislognom kell kettőt, hogy el tudjam szakítani a tekintetemet a kulcscsontja vonalától.
A program szempontjából mindenképpen szerencsés, hogy felkel az ölemből.
A javaslatára féloldalas mosolyra húzom a számat.
- Rendben. De nem kell megmondanom, hogy csináld. A forrásomat idézném: „A karácsonyfa szépségét a csillogó, színes káosz adja, és a fények”. Szóval, ahogy jólesik. Teljesen mindegy, hogy melyik gömb hol van. Különben is te vagy a művész.
Kimegyek az erkélyre a létráért – ami szintén friss szerzemény -, aztán egy doboznyi dísszel az egyik kezemben fellépek rá, hogy túlessek életem első karácsonyfa díszítésén. Nem mondanám, hogy nem borzasztóan furcsa érzés. Szerintem marha hülyén festhetek...
Tulajdonképpen egészen gyorsan megy maga a díszítés, és mikor már mindketten úgy ítéljük, hogy nincs szükség több díszre, összecsukom a létrát, és a gömbök üres és teli dobozaival együtt kipakolom majd az erkélyre.

Látom, hogyan néz a kulcscsontom irányába, de csak magamban jegyzem meg, hogy tulajdonképpen ugyanazon kattogunk mindketten. A szám sarkába harapva mérlegelek. Vagy feldíszítjük a fát, és végigcsinálunk mindent amit Nikolai eltervezett és majd később szeretkezünk ha lesz még kedvünk hozzá, vagy pedig egymásnak eshetünk most azonnal, de akkor nagyon valószínű, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy karácsonyozni tudjak vele, úgy viszont hiába szervezte meg ezt az egészet. Az első verzióra voksolok... A szex nagyon jó Nikolai-al, de még mindig nem az a legfontosabb dolog az életemben. És szerintem sosem lesz az.
- Mennyire megbízható a forrásod ? - sandítok rá, mert ez a "káosz" elmélet nekem mocskosul sántít. Elképzelésem sincs arról, hogyan lehet szép a káosz. Ugyanakkor eszemben sincs akadékoskodni, tehát miközben ezt kérdezem Nikolaitól, felveszem az első gömböt, majd mire visszaér létrával még hármat pakolok fel a fára. Úgy a káosz jegyében.
Nikolai nem néz ki hülyén azon a létrán állva, bár szerintem most mindketten egyforma arányban érezzük magunkat idiótának, mulyának, és ide nem valónak. Erről maximum az árul el, ahogy egy-egy gömb felakasztása előtt lopva rásandítok Nikolaira, mintha azt kérdezném, hogy "ez így jó lesz?". Miként az lenni szokott: mire valamelyest belejönnék, már vége is van. Viszonylag némán pakolgatjuk a díszeket, csendben pedig jobban halad a "munka" is.
Mikor úgy hiszem, hogy elég volt, és Nikolai is lemászik a létráról, egy gömbbel a kezeimmel tolatok hátrébb és szemlélem meg egy egészben a "művet".
- Mi az ítélet? Ilyennek kell lennie? - tanácstalan vagyok, mert eddig csak egy-egy színű karácsonyfát láttam, a városok üzletei/kirakatai előtt, ezen a fán viszont akad elég sokféle. A bronz színűek nagyon tetszenek. Vissza is fogtam magamat, hogy ne vigyem túlzásba...
- Mi következik? Egyébként megtudhatom, hogy ki az a forrás?