A felébredt szexuális feszültségből csak kicsi marad bennem, mikor nekiállunk a fa díszítésének. Nem látszik rajtam, ezt pontosan tudom, de én érzem az enyhe feszülést a vállamban, az izmaimban, és Rachel illata a tömény süteményillat ellenére most már folyamatosan ott van az orromban.
A kérdésére elvigyorodom.
- Teljesen. Őrült rutinja van az ilyesmiben, úgyhogy meg lehet bízni benne.
Mondjuk Lucy körül mindig uralkodik valami otthonos káosz. Amíg az én irodámba nem költözteti be, addig nem zavar. Főleg, hogy az ügyek gördülékenyen, és hiba nélkül működnek az irányítása alatt.
Lassan kezdem magam kevésbé hülyén érezni, bár azt hiszem a Karácsony továbbra sem lesz érdekes ünnep számomra. Ha Rachel megszereti nem bánom, de magamtól nem fogok vele foglalkozni.
Pontosan érzem, hogy mikor sandít rám, de segítséget hiába vár tőlem, legfeljebb élvezheti, hogy mikor viszonzom a pillantását kis híján felfalom a szememmel. Nekem tényleg mindegy, hogyan teszi fel a gömböket. Ez nem vizsgafeladat, csupán egy fenyőfa.
Munka közben hallgatom a zenét, figyelem, hogy lazul Rachel gömbről gömbre, és hallgatom a zenét. Ez a szükséges mértékben eltereli a figyelmemet a szája vonaláról, egyik-másik önkéntelen mozdulatáról.
Összecsattintom a létrát, és a kérdésére mellé lépek, hogy megnézzem a végeredményt. Szerintem semmiben nem különbözik a filmekben szereplő fáktól, szóval gondolom megfelel a követelményeknek. Szép, amennyire egy felesleges, csillogó fa szép lehet.
- Szerintem tökéletesen megfelel. Az a lényeg, hogy neked tetsszen.
A kérdésére végigfuttatom a pillantásom a lakáson.
- Éhes vagy?
Ha éhes, akkor átöltözhetünk, és ehetünk. Ami a forrást illeti, bólintok. Közben ellépek mögötte, és egy futó csókot adok a nyakára.
- Persze. Lucy. A titkárnőm, pontosabban a jobbkezem a cégnél. Ő koordinál mindent, mikor nem vagyok ott. És ritkán vagyok ott. Ő sütötte a mézeskalácsot, és üdvözöl téged, pedig nem mondtam neki semmit.

Azt gondolom, hogy Nikolai megmondaná ha irtó rondának találná a dekorációt, így nagyon nem is aggaszt a végeredmény.
- Nekem tulajdonképpen tetszik. - kissé oldalt döntöm a fejemet, hátha egy másik szemszögből más képet fogok látni. Csak azért látom kicsit másként a fát ebből a szögből, mert Nikolai belecsókol a nyakamba, előttem meg egy pillanatra elhomályosul a világ. Mit tetszik?! Egyenesen imádom azt a fát! És egészen megéheztem már.
- Rendben, együnk. - rándul afféle önkénytelen mosolyra a szám bal sarka, miközben fordulok a lakás hálószobája felé.
- Oh, hogy Lucy. Ez kedves tőle... -igazából nem tudok mit mondani róla azon kívül, hogy Nikolai meg van elégedve a munkájával, és ha jól emlékszem akkor ő egy több gyermekes családanya. Bár lehet, hogy tévedek. Sosem találkoztunk még, csak az egyik Nikolai szemszögéből átélt vízió alkalmával láttam őt. Ennek már legalább egy éve, tehát benne van a pakliban, hogy összekeverem valakivel, és amúgy is olyan távoli emlék az már, hogy nagy valószínűséggel fel se ismerném már őt.
Ha Nikolai szeretne mondani valamit a meseszép ruháról, akkor azt megteheti míg jómagam fehérneműre vetkőzök, majd fel is veszem. Megkérem, hogy húzza fel a cipzárt a hátamon, aztán amíg ő is öltözik, én eltűnök a fürdőszobai tükör előtt felkötni a hajamat. Szeretem ahogy a nyakam vonalát nézi Nikolai, és ehhez a ruhához egyébként is kizárólag feltűzött hajat tudok elképzelni.
- Mi lesz a vacsora? - érdeklődök már fél úton a konyha felé. Az étvágyam újabban egészen rendben van. Azzal is meg lehetne vádolni, hogy jelenleg éhes vagyok. Szóval előveszek néhány tányért, evőeszközöket, és teríteni kezdek annak megfelelően, amit Nikolai elárul az ételről.

Nekem igazából sokkal jobban tetszenek a dekorációnál Rachel apró gesztusai, például, ahogy oldalra dönti a fejét, és a szemöldökét összehúzva vizsgálja a fát, de ha valami ronda, arról nem szoktam eltitkolni a véleményem.
- Szerintem elég Karácsonyi...
Azt hiszem ezt az ünnepet bevezethetjük, ha jövő ilyenkorig nem esszük meg egymást.
A megjegyzésére bólintok.
- Kedves nő, bár nekem gyakran sok, így elég ritkán beszélgetünk...
Megvonom a vállam. Nem való nekem az ő családi idillje, életvidámsága, örökös optimizmusa. Valahogy túlságosan emberi a számomra. A rossz értelemben...
Míg Rachel vetkőzik inkább én is ezt teszem, mintsem hogy bámuljam, mert abból már nem lenne vacsora.
A kérdésére nagyjából felsorolom a menüt, de mire a végére érek már a cipzárját is felhúztam, közben pedig kihasználtam az alkalmat, hogy a hajához érjek, legalább míg félresimítom a hátáról.
A vacsorát több szempontból is élvezem. Egyrészt már jól tudom, hogy mit nem szeret, vagy mire allergiás, így nagyobb bakiktól mentes a menü, másrészt pedig mostanában sokkal jobb az étvágya, és kevesebbet van rosszul, ez pedig mindenképpen megnyugtató.
A vacsora után hiába vonzó a gondolat, hogy azonnal magammal rángassam a hálóba, meg tudom állni, míg kibontja az ajándékait, legalább a vacsora is ülepszik addig.
Egyébként is inkább praktikusra vettem ezt az ajándékozást, mert úgy vélem jobban örül azoknak a dolgoknak, amiket használni is tud.
Festőállvány, néhány vászon, ecsetek, egy doboz festék az egyik csomagban. A másikban egy visszafogott nyaklánc egy nyitható medállal, csak mert nem tudtam megállni az ékszervásárlást, a harmadikban pedig a legkomolyabb ajándéka. Nem csak drága volt, de nehéz is volt hozzájutni. Poros, régi, kopott, fatáblás könyv, megkopott aranyozással. Amennyire csak tudtam, megbizonyosodtam róla, hogy valóban a mágiáról és annak alkalmazásáról szól, és működik is. Régi, hasznos, és nagyon ritka. A nyelvezete kicsit nehézkes mai szemmel, de érthető... Nem sokat olvastam belőle, mert engem nem köt le, de talán Rachelnek segít majd.
Még azt is ki tudom várni, ha szüksége van néhány percre, negyed órára, hogy alaposabban megnézze az ajándékokat, de utána inkább magamhoz húzom, újra a nyakába csókolok, és ha nem tiltakozik, magammal húzom a hálóba. A hajából a csatokat menet közben szedegetem ki, míg nem omlik szabadon a vállára, a hátára. Ezúttal kevésbé féltem, de most is próbálok óvatos lenni vele...
Azt hiszem szeretem a Karácsonyt.

***


A nélkül is egyenesen Nikolai lakására vettem volna az irányt, ha nem tudnám, hogy az alaszkai alfa már felhívta őt. Majdnem a liftben voltam már mikor tudatomat elhomályosították a közelmúltban történt telefonbeszélgetés képei. Nem szökik magasabbra a vérnyomásom annál mint amilyen alapból is volt, mert tudtam, hogy az atanerk fel fogja hívni Nikolai-t, szóval ettől függetlenül vagyok kurva ideges. Előbb-utóbb úgyis el akartam mondani Nikolainak, hogy az utazás miatt már egy héttel ez előtt felmondtam a munkahelyemen, és persze azt is, hogy ez idő alatt a bosszúmon dolgoztam, szóval most, hogy közel minden tekintetben véve kudarcot vallottam, itt az ideje ezt is megosztanom vele. De előbb még ki akarom deríteni, hogy melyik szektából van az a kis kotnyeles hülyegyerek aki elcseszte a bosszúmat, és aki miatt fel tudnék robbanni a dühtől.
- Helló! - köszönök amint kiléptem a liftből, veszem le a sapkámat, a mellényemet, az egyik pulcsimat, a derekam és a nadrág korca közül kihúzom a tőrt, amit elvettem a gyerektől, és már indulok a kanapéhoz, ahol a laptopomat hagytam távozás előtt. Míg a gép beindul, lerakom az asztalra új szerzeményeimet. A tőrt (pengéjén fura jelekkel), meg azt a fura krétára emlékeztető valamit. Ez utóbbival óvatosabban bánok, mert láttam ma már elporladni emberi testeket ettől az izétől.
- Mennyi időnk van még? Indulásig.
Eszem ágában sincs úgy tenni, mint aki semmit nem tud Milagrosról, meg a telefonhívásokról, csak az időponttal nem vagyok még tisztában.

A telefonbeszélgetés Milagros-szal egyáltalán nem bosszantott, vagy idegesített fel. Halvány várakozás van csak bennem a háború kapcsán, de ez mér távolról sem ugyanaz a tűz, ami régen égett bennem, ha harcra volt kilátás.
Csak amikor a lift kezelőpanelje csippan egy rövidet, akkor kezd nyugtalanság bizseregni a tarkómban. Pedig nincs rá igazán semmi okom, legfeljebb a sejtés, hogy nem egészen lesz sétagalopp tisztázni a szabályokat. Nem akarom vinni, de itt hagyni a bosszújával még kevésbé...
Ahogy a liftajtó halk szisszenéssel nyílik szinte arcon csap Rachel feszültsége, idegessége. Az összes szőrszál feláll tőle a karomon.
- Szia...
Vihar előtti a csend, pontosan érzem, főleg mikor a tőr is előkerül.
Hogy ne robbanjak azonnal, abban a pillanatban, ahogy a kérdése elhangzik nekiindulok a lakásnak. Muszáj tennem pár kört, bár már így is harapós vagyok, a hangomban ott rezeg a visszafogott indulat.
- Egy szóval sem mondtam, hogy megyünk, azt meg végképp nem, hogy mindketten megyünk. Annyira utálom, mikor ezt csinálod... Van értelme egyáltalán elmondanom, miről van szó?
Nem tudom elviselni, hogy mindent tud, bizonyos dolgokat még az előtt, hogy megtörténne. Mindenkinek szüksége van a privát szférájára. Én pedig szemmel láthatóan semmit nem tudok a dolgairól... Már megint.

Az a tipikus "vihar előtti csend" nem tűnik fel nekem, mert megint kezd elhatalmasodni rajtam a -korábban még megszokott, mostanában higgadt és csendes természetű- idegbajom. Azt érzem, hogy az ő vérnyomása is felszaladt, amint járkálni kezdett a lakásban esküszöm, néhány fokkal melegebbnek tűnk az egy terű lakás hőmérséklete is. Ha nem vigyázok a számra, megint csúnyán össze fogunk veszni.
Sóhajtok egy nagyot, és elszámolok három helyett még tízig is, ahogy azt tanították azon az indulatkezelő tréningen is. Szóval kivárok egy keveset mielőtt megszólalnék.
- Tudom, hogy utálod, ezért nem mondtam még el, hogy tudok róla... Az alfa... vagy atannerk... szóval Milagrosz ujjai már hetekkel ez előtt viszkettek a hívásindító gombon. Nem akartam elvenni az örömöt...- felállok a kanapéról, még mielőtt felfognám, hogy mit teszek, így amikor rájövök, hogy Nikolaihoz akarok odalépni, és átölelni - mert most mindennél nagyobb szükségem volna arra - módosítom az útirányt a hálószoba felé. Ugyanis az éjjeli szekrényemen van az a boszorkányságról és okkultizmusról szóló könyv amit a farkas vett nekem karácsonyra.
- Sajnálom, mondtam már, hogy nem tudom irányítani... - mondom ezt, akkor, ha visszatérve a kanapéhoz még mindig járkálni látom Nikolai-t.
Azt nem akarom elhinteni, hogy én még többet is tudok annál, mint amit ő, vagy megköszönni neki, hogy kijelentette az alaszkai alfának: amennyiben együtt érkezünk, akkor nekem nem eshet bántódásom. Dehogy is! Csak idegbeteg vagyok, nem hülye!
Visszaülök a kanapéra, a könyvet pedig az ölembe veszem, de még nem lapozok bele. Tekintetem a farkas mozdulatait követi.
- Mit szeretnél? Menjek, vagy maradjak? - Azt, hogy Ő márpedig megy, a képességem nélkül is tudnám, ezért arról már meg se kérdezem.

Hihetetlen, de ezúttal Rachel az, aki megfontoltabban áll hozzá a beszélgetéshez, és ő válogatja meg, mit mondjon, hogy ne marakodjunk megint. Ezt még én is észreveszem, pedig tényleg ideges vagyok. Soha életemben nem volt rá példa, hogy bárki így belemászott volna a fejembe, a gondolataimba, az életembe. Ha nem... szeretném, igen ez lesz az – ennyire, akkor már korábban átharaptam volna a torkát.
A válasza az, amitől felszikrázik a szemem, és ezúttal tényleg ugrik pár fokot a lakás hőmérséklete, az indulatom pedig súlyos, hömpölygő hullámban tölti fel az egész loftot.
- Az örömöt? Milyen örömöt nem akartál elvenni? Úgy gondolod, hogy nekem ez az örömöm?
Sokkal indulatosabban csattantam fel, mint szerettem volna.
Nem csak hogy tudja, de már hetekkel ezelőtt is tudta, de nem szólt...
Kicsin múlik, hogy odalépjek hozzá, és megragadjam a karját, úgy rántsam magamhoz, de hirtelen megcsap valami... illat, vagy csak egy érzés? Magam sem tudom. Megtorpanok, és beleszimatolok a levegőbe, keresem az illékony kis valamit, de nem tudom biztosan behatárolni mi volt az. Mégis minden különösebb ok nélkül visszahúzódik az indulatom, a levegő normális hőmérsékletűre hűl körülöttünk, és azon kapom magam, hogy a farkas... én... szóval feszülten figyelem Rachelt minden érzékszervemmel. Az ösztöneim jeleznek.
- Tudom...
Ezúttal óvatos, szinte puhatolózó a válaszom, a következő kérdését pedig egyelőre figyelmen kívül hagyom.
- Rachel... Mit nem mondasz el nekem?
Sokkal lágyabb a hangvétel, legalábbis az iménti felcsattanáshoz képest. Magamhoz képest még mindig enyhén gyanakvó...

Ismét naaaagy lélegzetvételt veszek, hogy ne akarjak rögtön-azonnal felelni arra, ahogy visszakérdez. Mert ha nem volna ilyen... idegbeteg ő is, akkor elmagyaráznám, hogy nem konkrétan a hívás az öröm számára, hanem a harc, a küzdelem, a háború lehetősége az. Így, ebben a hangnemben szerintem csupán költői kérdésnek szánta, és valahol az ellentétét sugallná, valamint jelezni, hogy igen, ő készen áll komolyan összeveszni velem ezen... Szóval végül inkább ennek szól az, hogy "nem tudom irányítani" a képességemet. Amivel egyébként nem hazudok, mert magától jönnek ezek a képek-események.
Észreveszem a kérdésen rejtőző óvatos, puhatolózó gyanakvását, és az sem kizárt, hogy ez úttal már saját magamtól fogom a jeleket, nem pedig a képességem jóvoltából, hiszen november óta szinte együtt lakunk.
Szóval megint felidézem magamban az indulatkezelő tréninget, és az ott tanultak jegyében próbálom nyugtatni magamat.
- Leülsz? - kérdezem én is csak úgy óvatosan. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy milyen baljósan cseng ez az egyetlen szerencsétlen szótag, tehát nem tolom hosszúra a csendet, amint felelt, én beszélni kezdtem.
- Nem szóltam Vincent haláláról, meg az alfa szándékáról veled kapcsolatban, mert dühös voltam... vagyok. Arra, hogy te elmész, engem pedig vagy itt hagysz, vagy magaddal viszel... szóval így vagy úgy, de minden borul amit az elmúlt hónapokban kiépítettem... kiépítettünk... az én bajom is... - a "bosszú" kifejezés túl nagyképű, az nem jön a számra. - Tehát hozzáláttam egyedül. Ma estére terveztem meg, de aztán jött az a két zsírkrétával bohóckodó hülyegyerek, azok a hullák meg semmivé váltak és... áhhh - dörzsölöm meg két tenyérrel az arcomat. Nem folytatom míg ő nem reagált rá, vagy amíg nem leszek képes újra magamra erőltetni némi nyugalmat, még akkor is ha az csupán látszólagos.

Talán rachel lassan tényleg beletanul, hogyan kerülheti el a veszedelmesebb konfliktusokat. Így, hogy nem válaszol az ingerült kérdésre legalább ennek a témának a méregfogát sikerül kihúznia.
A kérdésére megrántom a vállamat, és rákényszerítem magam, hogy leüljek mellé a kanapéra, viszont a vállam feszüléséből, és a nyakam merevségéből nem nehéz megállapítani, hogy nem vagyok kevésbé ideges, mint az imént.
A lélegzetvételemet mintha folyamatosan valami nagyon halk, inkább sejthető, mint hallható morgás festené alá.
Az első reakcióm a zavaros, ám így sokat mondó eseményvázlatára az, hogy fél szempillantás alatt felpattanok a kanapéról, és dühömben bele is rúgok a bútorba, ami Rachellel együtt csúszik hátrébb fél métert, mivel még így is visszafogott voltam. A morgáshoz hasonlót – ami a mozdulatot kíséri - tőlem egészen biztosan nem hallott még Rachel. Mennydörgő, vad, nyersen állati, az összes üveg beleremeg a lakásban.
Így első blikkre azt hiheti, hogy a következő mozdulatommal nekiugrom, de egyelőre megnyugodhat. Hogy lecsillapítsam magam úgy fújtatok, mint egy felbőszített bika, de szemmel láthatóan próbálom kényszeríteni a mellkasomat, hogy lassabban emelkedjen-süllyedjen.
Mikor megszólalok a hangomnak is van egy morgás, vagy éppen acsargás-szerű színezete.
- Rachel, arról volt szó, hogy többé nem zársz ki, és együtt csináljuk! Nincs több hiszti, duzzogás... Olyasmi miatt húzod fel magad, amit el sem követtem még, amit meg sem beszéltünk? Azt akarod, hogy foglalkozzunk a problémáddal? Miért nem állsz ide elém, és mondod el még időben? Nekem nem jár a választás?
Néhány mély lélegzetvétel idejére szünetet tartok, de közben nem tudok elnyomni egy újabb vad morgást sem.
- Ha meg akarod öletni magad, azt is mondhattad volna... Vigyázz, mert most van elegem ebből a játékból!
A figyelmeztető hangszínből kikövetkeztetheti, hogy teljesen komolyan gondolom. Nincs túl sok választásunk. Mindketten maradunk, megyünk, vagy különválnak az útjaink. Hogy csak a falkaháború idejére, vagy végleg, az szintén függhet ettől a beszélgetéstől.

Nikolainak vallomást tenni nem a legkifizetődőbb dolog. Bizonyítja ezt az is, ahogy felpattan, a lába meglendül, alólam meg kis híján kicsúszik a kanapé az átkozott tehetetlenség törvénye miatt ahogy odébb csusszanok a bútorral együtt. Ez az érzés ismerős, csak a körítés más.
Most sokkal intenzívebb a düh, amit irántam érez, de egy pillanatig sem fordul meg a fejemben, hogy esetleg én leszek a következő, amibe belerúg. Egyszerűen azért, mert akkor ezzel kezdte volna, nem a drága bútor látja haragja kárát. Ettől viszont még meglepetésként ér amit tesz, két kézzel kapaszkodok meg a kárpitban, szemeimet összeszorítom, és meg se merem saccolni, hogy hol fogunk megállni. Mármint én és a kanapé.
Mikor beszélni kezd, kinyitom a szememet, és egyenesen az övébe nézek.
A kérdései, a haragja tulajdonképpen jogos, és ha az ő helyében lennék, én is ugyanezeket tenném fel. Csakhogy amikor dühösek vagyunk, gyakran elfelejtkezünk arról ami igazán számít. Az pedig nem ő és nem is én vagyok.
- Ez nem az a kategória, mint amikor arra gondoltál Alaszkában, hogy dohányzó-e a lakásom. Nincsen jogom ahhoz, hogy ekkora mértékben beavatkozzak. Ezt nem tehetem meg... Szóval igen, dühös lettem dolgokért, amit még el sem követtél, mert kurvára tehetetlen vagyok. - fújok egy nagyot, majd felállok. Lehajolok a könyvemért, ami lecsúszott a ölemből, és amit most hogy két kezem között van úgy szorítok magamhoz, mint egy kislány a maciját. - Pont így hagytam meg neked a választást... - suttogom. - az kettőnk közül csak neked van. - ennél konkrétabban nem tudom elmondani neki, hogy gyakorlatilag tőle és az ő döntéseitől függök, akármennyire ítéljem el ezt a fajta kötődést.

Megijesztettem... Megint. Az ég rogyjon rá az egészre, megőrülök ettől a nőtől! Legszívesebben széttépném itt helyben, vagy csak kivágnám a kanapét az ablakon... Hogy vele, vagy nélküle, azt még nem sikerült eldöntenem. Az elmúlt háromszáz évben nem jöttem ki ennyiszer a sodromból, mint mostanában...
Megdörzsölöm a halántékom. Sejtem, hogy azt hiszi, rá haragszom ennyire, pedig a morgás, az állati düh nagyobb része nem is neki szólt, hanem azoknak, akikkel találkozott, akik meg is ölhették volna ezek szerint.
Azt hiszem Rachel nem látott eleget a múltamból, nem ismer eléggé, vagy nem is tudom, hogyan nincs vele tisztában mivel játszik.
- Már hogyne lenne jogod?! Elmondod, hogy telefonálni fog az a szuka, visszahív, de te nem akarod, hogy menjek, mert itt most fontosabb dolgunk lenne, vagy nem akarod, hogy egyedül menjek, vagy amit akarsz! Mi a franc olyan kicseszett nehéz ebben, most komolyan?
Bőszen küzdök ellene, de azért érzem, hogy enyhén megemeltem újra a hangom, és most haragszom, csak mert megint ott tartunk, ahol a legelején. Nem beszéljük meg, és ebből vannak a nyamvadt félreértések, nekem meg elpattannak az idegeim a magánakcióitól, arról nem is beszélve, hogy megint olyan szemeket mereszt rám, mint egy áldozati bárányka, aki nem tehet semmit a sorsa ellen.
- Van egyáltalán valami halvány fogalmad arról, mit jelent az együttélés? Kompromisszumok, megbeszélés, közös döntések... Most sem dereng?
Hogy a büdös francba ne lenne választási lehetősége? Mit gondolt,ha azt mondja, hogy nem akarja, hogy utazzunk, akkor elengedem a fülem mellett? Ugyan már! Több, mint háromszáz év van mögöttem, és ha a természet rendjét nézzük még több mint ugyanannyi előttem. Úgy gondolja, hogy képtelen vagyok tekintettel lenni rá, és arra, hogy neki legfeljebb még hatvan-hetven éve van mindarra, amit meg akar tenni?

// ^^2013. 10. 09. este 10 után //Hét hónap, és majdnem percre pontosan 26 nappal ezelőtt láttam utoljára. Eltelt már annyi idő, hogy egy velem együtt elrúgott kanapé, egy falon szétcsattant váza, és minden egyes durván a másikhoz vágott szó már kicsinyes, eltörpült, semmis kis apróságoknak tűnnek... csak jönne már vissza.
Vagyok annyira konok, hogy ne tárcsázzam a telefonszámát, és ne írjak e-mail üzenetet, de annyi büszkeségem már nem maradt, hogy ne járjak fel ide újra és újra. Ezt nem tudom megállni. Jóformán semmit nem tettem azon kívül, hogy további rendelkezésig kényszerszabadságra küldtem a takarítónőt, és bambán bámulom a telefont, hogy mikor szólnak fel a portáról vagy azért, hogy elküldjenek (ilyesmi még nem történt, de esélyt sem adok rá, mert elcsentem a takarító mesterkulcsát, és ragadt rám annyi számítástechnika, hogy felfegyverkezve a mesterkulccsal, könnyűszerrel feljussak a loftba. Ennek csak a lift kurvára-intelligens fekete dobozában lehet nyoma, de a portás mindent-látó-szeme nem vesz észre. És pont ez a lényeg.) A másik lehetséges ok pedig, amiért csöröghet a telefon, azt pedig... nem.. nincs másik ok. Még ha le is buktam ezekkel a titkos kis ittlétekkel, Nikolai biztos nem hívná a saját telefonját. Nem baj, én azért még figyelek a telefonra, sok vizet nem zavar... már ha zavarhat úgy egyáltalán valami, ami konkrétan semmit nem csinál.
Szóval átlagosan telnek a mindennapok. Felkelek, elmegyek futni, írok amennyit muszáj, aztán jövök ide port törölni és csak úgy elvagyok. Dohányzok masszívan, olvasok sokat, nézelődök, iszok is, aztán eltelik a nap és visszamegyek a lakásomba. Most is éppen erre készülök. Felveszem a kabátomat, ellenőrzöm (kétszer is), hogy jól bezártam-e az ablakokat, és hogy lekapcsoltam-e az erkélyajtó mozgásérzékelős-gombnyomásrakinyílós paneljét, aztán előkaparom a mesterkulcsot, lekapcsolom a villanyokat és a lifthez megyek. Éppen lehúznám a kártyát, amikor villan a lámpa a lift felett... Ez jelzi, hogy ide tart valaki.
Sejtelmem sincs arról, hogy a ház ura érkezik. Van annyira elcseszett az életfilozófiám, hogy egyből a legrosszabbra gondoljak, szóval villany marad lekapcsolva, a Berettám pedig a kezembe kerül. Kibiztosítom a fegyvert miközben a liftnek balra lapulok a falhoz, és nekem mellmagasságban tartok az eddig még láthatatlan cél felé. Leszarom mennyit kapok érte, aki ide betör azt kinyírom.

Hét hónap, és majdnem 26 nap... Nélküle mentem el, ő nem hívott, és én sem kerestem. Azt hiszem az, hogy a távolság olykor segít tisztázni a dolgokat magunkban hatalmas baromság. Nem is ez volt a cél.
Ő makacs, akár egy öszvér, és gyakran én sem vagyok egyszerű eset.
Részemről becsületbeli ügy volt az alaszkai út, őt a bosszú hajtotta itt. Mikor elindultam, akkor döntöttem el, hogyha a végén még mindketten életben leszünk, akkor lezárjuk az ostoba játékot.
Már lent, a hallban megcsap a hazaérkezés halvány érzése - talán egy lenge illatfoszlány lehet az oka -, de mikor belépek a liftbe néhány pillanatig a tetőtől-talpig beburkol, míg meg nem rázom magam - akár a kutyák, ha vízből érnek a szárazra -, és még morrantok is egy bosszúsat.
Mindenesetre az biztos, hogy miután a szentimentális kis ostobaságok maradékát is leráztam magamról, határozottan megérzem Rachel illatát a lift fémkasztnijában.
Csak két emelettel a loft alatt lesz teljes a bizonyosság, hogy van nálam valaki, mikor meghallom a motoszkálást,a liftakna által cseppet felerősítve.
Nos, összesen három lehetőség van. vagy a személyzet nem végzett időben odafent, és akkor nem találnak jó kedvemben, vagy rachel van fent, és ötletem sincs, mi lesz - elvégre legalább olyan változékony a hangulata, mint az időjárás -, esetleg valaki ismeretlen, akinek semmi keresnivalója  a lakásban, és akkor csúnya világ következik.
Különösebb izgatottságot nem érzek, az adrenalin szintem sem mozdul felfelé. Nem érzek különösebb veszélyt,meg aztán egy betörő aligha okozhat nekem kellemetlenséget.
A fegyver kibiztosításáról árulkodó halk kettyenést nem hallom, azért ennyire az én hallásom sem zseniális, meg aztán épp lerázom a vállamról a kabátomat, hogy a bal alkaromra terítsem, közben bal kézbe veszem át az utazótáskám füleit is.
Az otthonos illat erősödik, lassan teljes bizonyosságot nyer, hogy Rachel van itt, néhány mélyebb lélegzetvétellel biztosítom magam róla, hogy a bőre illata friss, és erős.
Kipihent vagyok, az elmúlt hónapok nem hagytak rajtam nyomot, az öltönyöm is gyűretlen - néhány apró ránccal, az utazás miatt -, kialudtam magam, a sérüléseknek csak az emléke maradt.
A lift halk szisszenéssel megáll, az unalmasan semleges hangsúlyú gépi hang nem üdvözöl itthon, mivel már első nap kikapcsoltattam.
A liftajtók szinte hang nélkül nyílnak, olajozottan, ráérősen csúsznak vissza a falba. A táguló nyílásban először a jobb vállam, a testem jobb oldala válik láthatóvá, majd pár másodperc múlva szembe is nézhetek a fegyverrel...

Lélegzetvisszafojtva várok. A szívem valami eszeveszett, szabálytalan módon kalapál, s minden egyes dobbanással egyre jobban kitágulnak az erek a nyakamon a halántékomon, a homlokomat vékony verejtékréteg lepi el. Ezerrel száguldozik bennem az adrenalin, ahogy a betörő érkezésére várok.
Még két emelet.
Nem tudom, csak a szorításból érzem, hogy úgy fogom azt a fegyvert, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. Muszáj szorítanom, különben megremeg a kezem.
Már csak egy emelet.
Mennyi időm maradt? Úgy tíz másodperc? Talán annyi sem. Ki kell használnom az időt. Az elmémbe révedek, mélyen a tudatalattiba, hátha ez egyszer segít nekem az én jövendölő képességem, hátha most segít rajtam is ez az átok. A fejemben azonban ugyanúgy üvölt a csend, ahogy itt a lakásban is. Érzem, ahogy körülölel a néma sötétség. Láthatatlan keze a torkomra szorít és keményen rászorít. Le fogok lőni egy embert. És az a legrémisztőbb ebben. hogy egyáltalán nem félek. Egy farkas nőstény foggal-körömmel harcolna mindenért ami a társához tartozik. Én nem vagyok farkas, és tudom, hogy Nikolai sem tekintett rám soha úgy mint a nőstényére, de mégis átkozottul helyénvalónak érzem azt amire most készülök. Nekem ugyanis voltak olyan napjaim, amikor úgy hittem, az övé vagyon, ő pedig csakis az enyém. Egy kicsit még most is a párkapcsolat illúziójának hatása vagyok, és ez tesz engem ennyire... birtoklóvá. A párom területét védelmezem. ~Túl sok farkasos sztorit írsz.~
Az ajtó nyílik, a lift lámpafénye bevilágít a loftba. Csendben hátrébb húzódok, hogy jómagam biztosan a félhomályba vesszek... aztán kilép a liftből a betolakodó is.
Nekem nem esik le, én ennyi idő után fel sem fogom, de a testem tudja puszta oldalprofilból is, hogy kihez tartozik.
Fegyver a kezemben, de már nem tartom, célra mikor nekilendülök annak a három méteres útnak, és ha Nikolai e közben nem váltott pozíciót, akkor én a hátára ugrok fel. Két lábamat a dereka köré fonom, karjaimat a nyakára, és ha módomban áll még, akkor keményen a vállába harapok, hogy a vére is kiserkenjen a könnyű anyagú ingen át, miközben olyan gondolatok cikáznak a fejemben, hogy ő az enyém, és hogy ne merészeljen többet ennyire könnyen hátrahagyni.
Igen,  azt hiszem, tényleg túl sok farkas elméjében fordultam meg az utóbbi időben. Sokakéban, csak éppen Nikolaiában nem. Eddig még abban sem lehettem egészen biztos, hogy életben van.

Mély, figyelmeztető hangszínére az egész testem lúdbőrözni kezd. A karomon, a hátamon, a lábamon, tarkómon, mindenhol égnek merednek a szőrszálak, annyira... jó. Inkább veszem ígéretnek azt a morgást, mintsem figyelmeztetésnek ez pedig egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és bátorít fel arra is, hogy megtegyek valami ilyesmit, mint megharapni a vállán. A nyakát akartam, de mivel ahhoz a karom miatt nem fértem hozzá, beértem ezzel a lehetőséggel is.
Nikolai értem nyúl. Ha le akarna vetni magáról, nem tudnék ellenállni, hiszen tapasztaltam már, hogy mennyire erős és hozzá viszonyítva én mennyire gyenge vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem állok ellen neki. Ellen tartok a húzásnak, mígnem az inak, a csontjaim kellemetlen feszülni kezdenek, aztán engedek, ő pedig szembefordít magával. Lábaimmal továbbra is a derekába kapaszkodok, kezem a vállán, fejem tárta hanyatlik a lendülettől amivel maga elé rántott, de amit kiegyenesedik a nyakam, megérzem rajta forró leheletét amit hamar felvált az égető fájdalom, ahogy megharapott. Felüvöltök. Harapása váratlanul ért, ez úttal nem tudtam rákészülni a fájdalomra, ugyanakkor kín ide vagy oda... évezem, imádom, hogy ezt tette velem. Ujjaim a hajába kúsznak, két kézzel markolom a barna tincseket, és próbálom elhúzni arcát a nyakamtól. Küzdeni akarok vele, dacolni, ellökni magamtól, hogy aztán visszarántsam. Az összes létező képtelenség megfordul a fejemben, ahogy egyszerre kezd fűteni, lüktetni bennem a harag és a viszontlátás Rachelesen morbid öröme is.
Ha enged a húzásnak, és elhagyja a nyakam, végigkarmolom őt a tarkójától az inge nyakáig. Nyakkendőjét boszorkányos képességemmel lazítom meg, de az ing gombjait tartó cérnaszálakat már kézzel is el tudom szaktani. Egy. kettő, három, négy gomb koppan a padlón, mialatt lábaimmal elengedem a derekát, és tehetetlen vonaglásba kezdek, hogy legyen szíves letenni a földre.
A lift ajtaja halk szusszanással bezárul, és dacosan elnyel minden fényt ami eddig beszűrődött a loftba. Nem kell nekem látnom őt, a beszédnek sem érzem szükségét. Elég csak éreznem, hogy itt van, és dögöljek meg ha hagyom még egyszer így lelépni.

Rachel illata tetőtől talpig beterít, megtölti minden érzékemet. a számban a bőre íze, az orromban az illata, a tenyerem alatt a bőre szinte egészségtelen forrósága... Hiányzott, és aggódtam érte, de él, és itt van. Azzal a lendülettel, haraggal és szenvedéllyel vetette rá magát most is, amit már megszoktam tőle. Az énem egyik része elégedetten nyújtózik, azzal a bizonyossággal, hogy hazaért, míg a másik...
Nos, a másik legszívesebben széttépné, felfalná, ugyanazt a haragot zúdítaná rá, amit az ő feszülő izmaiban is érzek. A mi kapcsolatunk sosem lesz békés, és egyszerű. De nem is kell, hogy az legyen.
Ahogy a nyakába harapok, érzem, ahogy a fájdalom összerántja az izmait, a kiáltásra gyorsan, felületesen végignyalom a nyakát, ahol a fogaim nyomot hagytak a bőrén.
Ellent tartok a húzásnak, ahogy próbál eltávolítani magától, de végül hagyom, hogy kivitelezze az eltervezett mozdulatot. Csak annyira engedek, hogy az erő, amit kifejt elég legyen, de érzem a tompa, nem túl erős fájdalmat, ahogy a hajamat húzza.
A karmolásra már elégedett morgás a válasz. Kivételesen sem a nyakkendőmmel, sem a tönkretett ingemmel nem foglalkozom, és az ő pólója is hangos reccsenéssel szakad szét a hátán a gyors, és határozott mozdulatom nyomán.
Elengedem, hagyom, hogy lecsússzon a földre, és a saját lábán állhasson. Most biztonságosnak érzem ezt a durva játékot is, nem feszítenek Rachelre veszélyes energiák, csak olyanok, ami egyikünknek sincsen ellenére. Hiába engedtem le a földre, eltávolodni nem hagyom, szorosan fogom át a derekát, a csípőmet szorosan hozzásimítom, a szabad kezemmel végigsimítok a gerince vonalán,
A sötétség nem zavar, az érzékeim csak kiélsednek, és ha nem is látok belőle túl sokat, minden rezzenését pontosan tudom követni, ez pedig bőven elég nekem.

Nem, a mi kapcsolatunk sosem a békességen alapult. Arra se mernék mérget venni, hogy a bizalomnak volt e köze ehhez egyáltalán. Mindketten elég magunknak valók vagyunk. Talán éppen ez az ami aztán összehozott minket. És ugyanez választ el egymástól újra és újra.
Most még itt van, ölel, magához húz, leszakítja a pólómat, és végre olyan közel érzem magamhoz amennyire akarom őt tudni mindig. De hiába esküdözök, hogy nem hagyom többé így lelépni, számolnom kell azzal is, hogy ez a pillanat el fog szállni, ami marad, az meg egy rakás kérdőjel és megoldatlan problémák tömkelege, amit mind ketten szeretünk saját magunkban lerendezni. Így egyszerűbb, így szoktuk meg. Mi ketten és a beszéd nem vagyunk egy édes hármas, és ezt nem lenne szabad figyelmen kívül akkor sem mikor a tarkójára siklik a kezem, hogy annál fogva húzzam le magamhoz, csak csókoljam már meg végre. Ó, de nagyon nem lenne szabad elfelejtenem, csakhogy végre megérzem a száját az enyémen, a nyelvét az enyémen, a forró leheletét a bőrömön, és tulajdonképpen már azt sem tudom, hogy miért haragszom erre az egészre, egyszerűen csak dühös vagyok. Át is adom minden haragomat a csókban, már amennyire egy semmis kis halandó képes erre. A legszívesebben én is megharapnám a nyakán, és a fogaim között szűrném a szót, hogy az "ENYÉM", mert tudom, hogy ezt tenné egy farkas nőstény, de még nem vagyok kész ekkora bohócot csinálni magamból. Nikolai nem az enyém. Talán nem is lesz soha, ki tudja. Most csak azt tudom, hogy éppen a zakóját, majd az inget is lerángatom róla, és hogy mennyire jó érzés végigkarmolni a mellkasát, a hasfalát mielőtt az övet próbálnám meg oldani a nadrágjában. Ez most jó, ez kell nekem, és jelenleg nálam itt megáll a tudomány.